Emlékezés Pulitzer Józsefre

Joseph Pulitzer, az egyetemes sajtótörténet kiemelkedõ alakja 1847. április 10-én látta meg a napvilágot. Szülõvárosa, Makó az idén is méltó módon megemlékezett fiáról: a 160. évfordulón szülõházánál, szobránál valamint a Pulitzer Kollégiumnál a város vezetése és tisztelõi ünnepélyes keretek között koszorút helyeztek el. Az eseményen Ray Reece amerikai újságíró is részt vett, kinek tudósítását a The Budapest Sun címû lap 2007. április 12-én közölte.

Pulitzer József mellszobra

A város jeles szülötte Pulitzer József (1847-1911) amerikai újságíró, lapkiadó, a róla elnevezett irodalmi díj alapítója.

A Makó fõterén álló Pulitzer-mellszobrot Kiss Jenõ készítette.

Ha a régebben kivándorolt magyarok közül a legkiemelkedőbbekről esik szó, az Egyesült Államokban gyakran kezdik a felsorolást Joseph Pulitzer nevével. Nem azért, mert nincstelen katonából az államok egyik legnagyobb sajtóvállalatának multimilliomos elnökévé küzdötte föl magát, hanem mert alapított egy díjat, mellyel mindmáig évente a legjelentősebb újságírói, irodalmi és zenei teljesítményeket tüntetik ki az Egyesült Államokban.

Amikor Pulitzer 1865 októberében megérkezett a Mississippi partjára, arra sem volt pénze, hogy átkeljen a folyón St. Louisba. A komp az ifjút munka fejében vitte át a tulsó partra: több fordulón keresztül a kazán fűtését kellett vállalnia. Ami ezután következett, életének egy új, megpróbáltatásokkal terhes, igen nehéz szakasza volt, de végső soron a boldoguláshoz vezetett. A többi nincstelen bevándorlóhoz hasonlóan a legkülönfélébb munkákból kellett megélnie: volt öszvérápoló, hajómunkás, rakodó; dolgozott építkezése, bérkocsit hajtott, majd pincér lett.

Magyar származását soha nem tagadta, bár nem is igen hangoztatta. Mivel emlékiratot nem írt, családi hátterének részletei hiányosan vagy tévesen szerepelnek róla, főleg az Amerikában kiadott életrajzi művekben. Pulitzer József származásának megítélésében alapvető kérdés szüleinek nemzetisége, és vallása. Még a róla szóló legjelentősebb életrajzi írások is tényként fogadják el azt az elterjedt nézetet, miszerint apja magyar zsidó, anyja pedig osztrák-német katolikus lett volna. Pedig mindkét szülője magyarországi születésű és zsidó vallású volt. Apai ágon a család ugen elterjedt volt a XVIII-XIX. századi Magyarországon, őseik családfája sokfelé ágazott el. A XVIII. század elején Dél-Morvaországból érkeztek hazánkba. Nevük egy ottani falu - Pullizt, illetve nemzeti nyelven Pulice - elnevezésből ered. Történelmi tény, hogy abban a században számos morvaországi zsidó érkezett Magyarországra előbb kereskedni, majd végleg letelepedni. Beáramlásuk - elsősorban gazdasági okok következtében - a század második felében felgyorsult. Az országon belüli elhelyezkedésüket részint a helyi tilalmak, részint a rájuk háruló gazdasági tevékenységek - áruszállítás, haszonbérlet, házalás, falusi kiskereskedés, pénzkölcsönzés, stb. - határozta meg. Kereskedelmi tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a török hódoltság alól nemrég felszabadult vidékek gazdasági talpraállításához.

Magyarországon a XVIII. században - amint azt az országos és helyi zsidóösszeírások tanúsítják - több helységben találhatunk ott élő Pulitzereket, illetve Politzereket azonos útvonalak mentén, melyeket a morva zsidók betelepülésük során követtek. Az Alföld déli részén a kitűnő gabonatermesztési lehetőségek folytán megélénkülő terménykereskedelem hamarosan sok zsidó bevándorló érdeklődését keltette föl. A feljegyzések szerint legkorábban Nagyváradon telepedtek meg Pulitzerek hazánkban; Ábrahám, Pulitzer Áron fia, már 1722-ben szerepel az ottani dokumentumokban. A család számos tagja élt itt a század folyamán, s közülük az egyik Moyses, még 1736-ban is fizette az adót morvaországi örökös urának.

Makón, az egykori Csanád vármegye székhelyén, Pulitzer Józsefnek, apjának és nagyapjának szülővárosában, a XVIII. század közepe táján, Mária Terézia uralkodása alatt telepedtek le az első zsidók. A gyér népességű, de jó mezőgazdasági adottságokkal, termékeny földdel rendelkező dél-alföldi vidéken Stanislavich püspök szívesen látta a zsidó kereskedőket családjaikkal együtt. Az új telepeseket kezdetben adókedvezményben részesítette, így a piacközponttá váló püspöki mezővárosban néhány évtized alatt jelentős lélekszámú zsidó közösség jött létre. 1828-ban már csupán Pulitzerekből hat család élt itt, a környéket nem is számítva. A család más ágaival ellentétben, akik Politzerek voltak, a makóiakat Pulitzernek hívták, esetenként cz-vel írva nevüket.

Az első Pulizter Makón az 1773-as összeírásban nyersbőrkereskedőként szerepel. Az ő leszármazottja volt Mihály, József nagyapja, aki 1780 körül született. A csongrádi Schwab Rozáliát vette nőűl, és igen hosszú, tevékeny élete során terménykereskedelemmel foglalkozott. A városban nagy tekintélynek örvendett; háza, üzlete a Piac téren állt. Sikeres üzletember, a zsidó közösség vezetőségi tagja volt. Helyben felvásárolt terményekkel rendszeresen részt vett a pesti országos vásárokon. Makón fűszerboltja volt. Fia, Fülöp - József apja - ugyancsak ott született 1811-ben. Kezdetben atyjának társa volt a kereskedésben, de a negyvenes évek elejétől önállósult. Másfél évtized alatt a város legrangosabb termény-nagykereskedőjévé vált; kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezett szerte az osztrák birodalomban. Sokat utazott, s ilyenkor a városi elöljáróságtól mindig a legjobb ajánlólevelet kapta. Telekkönyvi bejegyzés tanúsítja, hogy 1843-tól háza előkelő helyen, a megyeházával szemben állt. Itt született 1847. április 10-én József, akinek nyolc testvére közül csak Lajos, Albert és Anna maradt életben; a többiek kisgyermekkorukban megbetegedtek és meghaltak. József anyja, Berger Elize, szintén kereskedőcsalád leányaként, 1823-ban született Pesten. Korabeli útiokmányok tanúsága szerint magas, sötéthajú, kerek arcú, kék szemű asszony volt; az ő édesapja, Berger Lázár nevével először az egyik, 1811-ből származó pesti zsidóösszeírásban találkozhatunk. Pulitzer Fülöp az 1848-as szabadságharc alatt a délvidéki csapatok katonai élelmezője volt. Két testvérbátyja a nemzetőrségben teljesített szolgálatot. A család jómódban élt. A szabadságharc bukása sem okozott törést életükben, mert az apa folytatta katonai élelmezői tevékenységét - igaz, hogy msot már a császári sereg számára. A gyermekekhez házitanító járt; a legidősebb fiút, Lajost pedig később Bécsbe küldték gazdasági iskolába. Fordulat akkor következett be életükben, amikor 1855 tavaszán Pestre költöztek. A jobb kereskedési lehetőség mellett erre ösztönözték Pulitzer Fülöpöt családi kapcsolatai is.

József ekkor nyolcesztendős volt. Pesten az az Új vásártér közelében a következő évben megnyitották nagykereskedésüket, és már az első időkben jelentős forgalmat bonyolítottak le. Az üzletben társnak. illetve utódnak szánt fiú, Lajos ekkor elhunyt. A család jól élt, a terménykereskedelem virágzott. A céget törvényesen is bejegyezték. József a Hampl-féle kereskedelmi magániskolában folytatta tanulmányait. A baj akkor kezdődött, amikor a családfő súlyosan megbetegedett, és az orvosi költségek miatt az üzlet gyors hanyatlásnak indult. Az apa a tuberkulózisból többé nem gyógyult föl: 1858-ban negyvenhét éves korában meghalt. Végrendeletében vagyonát - amelyből alig maradt valami - feleségére, kiskorú gyermekeinek gyámjára hagyta. József ekkor alig múlt tizenegy esztendős, testvérei pedig még nála is kisebbek voltak. Az árván maradt családra szomorú idők köszöntöttek. Az özvegy ingóságait az adó fejében lefoglalták. Valósággal nyomorogtak, de az üzletet nem kellett teljesen felszámolni: egy kis lisztesbolt maradt belőle.

Pulitzerné ezután újra férjhez ment. József, kinek 1860-ban Anna nevű húga is meghalt, elhatározta, hogy önállósítja magát. Apjának, testvéreinek halála, anyja második házassága mind erre ösztönözte. A katonai pálya iránt vonzódott. Jelentkezett is az osztrák császári hadseregbe, de ott fiatal kora, rossz látása és gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak minősítették. A francia idegenlégiónál, majd az angol gyarmati hadseregnél tett próbálkozása sem járt több sikerrel. Hamburgba került, ahol ekkor az északi és déli amerikai államok között dúló polgárhaború északi ügynökei toboroztak önkénteseket. Ők szinte bárkit hajlandóak voltak felvenni, így az erőnek erejével harcoló Puliztert is. Tehetségéhez méltónak vélt célját elérve, egy kivándorlókkal megrakott hajón, üres zsebbel indult el 1864 nyarán, tizenhét évesen az Újvilág felé. Kivándorlásával - mely anyja akarata ellenére, de végső soron az ő tehermentesítésére történt - új fejezet kezdődött életében. Pár év múlva öccse, Albert is követte Amerikába.

Pulitzer tengerentúlra távozása a magyar kivándorlási mozgalom kezdeti szakaszára esett. Szemben a szabadságharc bukását közvetlenül megelőző évek politikai emigrációjával, a hatvanas évektől az ínség, a rossz megélhetési körülmények lettek a kivándorlásra ösztönző legfontosabb tényezők. Pulitzer érkezése előtt - elsősorban a Kossuth-emigráció tagjai közül - már több százan találtak menedéket az Egyesült Államok földjén, s vettek részt a polgárháborúban.

Röviddel azután, hogy hajója Bostonban kikötött, Pulitzert 1864 őszén az I. New York-i lovasezredbe sorozták be. A polgárháború utolsó esztendejében érkező ifjú életének erről a szakaszáról keveset tudni. Alakulata főleg németekből állt. Egyes források szerint ősszel részt vett a Shenandoah-völgyi hadműveletekben, melynek célja a déli szövetségf erőinek visszaszorítása volt. Nem sokkal a háború győzelmes befejezése előtt azonban Pulitzer már egyetlen jelentős csatában sem harcolhatott. Míg ezredének nagyobbik fele Sheridan tábornokkal a következő év márciusában közvetlenül Lee ellen vonult, addig őt társaival együtt Virginia más helyeire vezényelték. Keserű polgárháborús élményeinek egyike volt az az epizód, amikor dühében megütött egy vele embertelenül bánó tiszthelyettest. Feljegyezték, hogy a haditörvényszék súlyos ítéletétől csak egy bizonyos Ramsay kapitány jóindulatú beavatkozása mentette meg, akivel Pulitzer korábban rendszeresen sakkozott. Kilenchónapnyi szolgálat keserű tapasztalataival - melyek a továbbiakban végleg letérítették a katonai pályáról -, és az obsittal a zsebében bocsátották el 1865 júliusában, a háború végén.

New York ekkor tele volt leszerelt, munkát kereső katonákkal, ami különösen megnehezítette a megélhetést azok számára, akik semmilyen szakképzettséggel nem rendelkeztek. A Frankfort Street és a Park Row találkozásánál álló French's Hotel környékéről is eltanácsolták a gyakorta ott tartózkodó és munkaalkalomra várakozó Pulitzert. Az előkelő intézmény hírnevét féltő emberek nem sejthették, hogy e fiatalember pár év múltán pontosan ezen a helyen fogja lapjainak székházául a város legragyogóbb palotáját emeltetni. Rövid kísérlet után, amikor a szegénység és a nélkülözés arra kényszerítette, hogy New Bedfordban elszegődjék egy bálnavadászhajóra, elhatározta , hogy St. Louisba, az amerikai németek fővárosába utazik szerencsét próbálni. Gyenge angol nyelvismeretével New Yorkban sehogyan sem boldogult, a németet viszont jól beszélte, s hadseregbeli kapcsolatai, tapasztalatai révén joggal remélhette, hogy a St. Louis-i németek között könnyebben talál megélhetést.

S valóban, több hónapi küszködés után itt végre Pulitzer is kedvező - illetve annak tűnő - ajánlatot kapott: egy vállalkozó jó munkalehetőséget kínált számára egy lousianai cukorültetvényen. A hajó legénysége azonban fortélyosan megszabadult utasaitól, akik visszagyalogoltak St. Louisba. Pulitzer a rászedettek nevében a csalás körülményiről szóló írást beküldte egy helyi német nyelvű lap, a Westliche Post szerkesztősége, ahol azt meg is jelentették. A lapnál Pulitzert megkedvelték, s lehetővé tették számára, hogy szatirikus hangvételű cikkeit időnként közzétegye. Így kezdődött újságíró pályafutása.

Hányattatásai azonban ezzel még nem értek véget. A déli államokban 1866-ban kolera ütötte föl a fejét, amelyet St. Louisba is behurcoltak. A kolerában elhullottak szállítását nem akarta vállalni senki. A még mindig rendszeres jövedelem nélkül tengődő Pulitzer elfogadta a felajánlott temetőgondnokságot, és az Arsenal-szigeten segédkezett az áldozatok elföldelésénél, valamint az ezzel kapcsolatos könyvelést vezette a járvány végéig. Ezután a St. Louis - San Fransisco vasúttársaság alkalmazottjaként járta a megyéket, és próbálta elfogadtatni az építendő új vonal tervét. Miután 1867-ben elnyerte az amerikai állampolgárságot, a szerkesztőség révén megismert ügyvéd baráti biztatására jogi tanulmányokba kezdett.

A Mercantile Könyvtár állandó látogatója lett, és - állítólag ismét csak sakktudásának köszönhetően - itt került közelebbi kapcsolatba azzal a személlyel, aki egész karrierjének döntő lökést adott: Carl Schurczcal, a Lincoln-ezred egykori szervezőjével, az amerikai demokrácia híveinek egyik német származású vezéregyéniségével. Schurz Pulitzer szemében nemcsak a demokráciát testesítette meg, hanem mindazokat a sikereket is, melyeket egy külföldi ebben az országban önerőből elérhetett. A pártfogó, akit szolgálataiért Lincoln előbb spanyolországi követté, majd a polgárháború tábornokává nevezett ki, 1867-től a Westliche Postot szerkesztette, és a Deutsche Gesselschaftot igazgatta. E St. Louis-i társaság nem főfoglalkozású titkári posztját kínálta fel Schurc az ifjú Pulitzernek, aki ezáltal szerény jövedelemhez jutott, és folytathatta tanulmányait. Noha 1868-ban jogászi képesítést szerzett, pügyfelei nem akadtak. Már csaknem négy esztendeje, hogy az Újvilágba érkezett, és még mindig szegénységben élt, amikor váratlanul nagy lehetőség nyílott előtte: a Westliche Post megüresedett riporteri állását foglalhatta el. Határtalan lelkesedéssel látott új foglalkozásához, amely végtére is a fölemelkedést meghozta számára. Angol nyelvtudása még nem volt ugyan tökéletes, és magabiztossága, buzgósága kezdetben megvetést váltott ki a kevésbé szorgalmas újságírókból, ám rövid időn belül, mivel küszködve, de páratlan tájékozottsággal és elevenséggel megírt cikkei naponta jelentek meg a lap hasábjain, a városi szerkesztők máris példaként kezdték emlegetni munkatársaik előtt. Az újságírói pályához való tehetsége azonban talán soha nem bontakozott volna ki igazán, ha egyéni adottságaival, rátermettségével nem a Carl Schurz által kijelölt útra lépett volna.

Schurz szenátorrá választása Missouri államban Pulitzer érdeklődését is felkeltette a politikai élet iránt. Laptudósítóként alkalma volt betekinteni a főváros, Jefferson City állami törvényhozó testületének munkájába. Itt volt először tanúja a bűnös kompromisszumoknak és megvesztegetéseknek, melyek ellen később gyakran fölemelte szavát.

A politikai életbe mindinkább bekapcsolódó Pulitzer pályafutásának egyik kiemelkedő napja következett el 1869 decemberében, amikor váratlanul a Republikánus Párt jelölőgyűlésén az egyik kerületben megüresedett képviselői hely betöltésére javasolták. Nagy lelkesedéssel birkózott meg ezzel a feladattal is: a választókat meggyőzve, fiatal (22 éves) kora ellenére sikerült megszereznie a mandátumot a Missouri állami törvényhozás következő ülésszakára. Jelentős lépés volt ez a Habsburg önkényuralom légkörében nevelkedett ifjú számára. A testvérháború tüzében megedzett amerikai polgári demokrácia elkötelezettje vált belőle. Választási sikerei csak megerősítették a társadalmi igazságért, a reformokért való küzdelem szükségességébe vetett hitében, a világ dolgainak materialista szemléletében. Képviselősége kezdetén, 1870-ben első dolga volt, hogy javaslatot nyújtson be az űállam bírósági rendszerének megváltoztatására. Ide kapcsolódik az az epizód is, melynek során az egyik korrupt közéleti személyiséggel támadt vitája közben nyilvános helyen revolverrel megsebesítette ellenfelét. tettéért pénzbírsággal büntették.

Mandátumának lejártával visszatért St. Louisba, és az újságírás mellett folytatta politikai tevékenységét. A hetvenes években mindinkább azok táborába került, akik ellenezték a Grant vezette Republikánus Párt korrupt politikáját: a Libarális Republikánus, majd a Demokrata Párt aktív támogatójává vált. A liberális republikánusok Cincinnattiban tartott elnökjelölő gyűlésen titkári teendőket látott el. Huszonöt esztendős volt, amikor részvények vásárlásával átmenetileg saját lapjának társtulajdonosává vált. Közben - barátai ajánlására - St. Louis rendőrfőnöki bizottságának tagjává nevezték ki, ami jövedelmező mellékfoglalkozásnak bizonyult. Rövidesen jelentős haszonnal túladott részvényein, és sikeres újságvásárlási ügyletekbe kezdett a rendelkezésre álló tőkéből. 1873-ban hosszabb európai utazást tett, melynek során fölkereste szülőhazáját is. Később a New York-i Sun című lap washingtoni politikai tudósítója lett. Megházasodott (a felesége unokahúga volt Jefferson Davisnek, a polgárháborús déli államszövetség elnökének), de 1878 nyarán, európai nászútján sem mulasztotta el, hogy beszámolókat írjon a Sun számára Angliáról, Franciaországról és Bismarck Németországáról.

1878-ban a csődbe jutott Evening Dispatch című St. Louis-i újság árverésén Pulitzer ismét laptulajdonos lett. Pár nap múlva társult vele Dilon, az Evening Post című másik helyi lap kiadója. Három hónappal később az egyesített esti lap St. Louis Post-Dispatch névvel jelent meg, és ezzel megszületett Pulitzer első jelentős lapja. Városszerte azzal hívta fel magára a figyelmet a lap, ami egyben tulajdonosa sikerének is záloga volt már kezdettől fogva: az állami életben eluralkodó korrupció leleplezője, a gazdasági reformok szószólója lett. Nem félt olyan kényes kérdéseket feszegetni, mint a nagy vagyonok megadóztatása, a tanácsnokok megvesztegetése, a biztosítók csalásai, a városi prostitúció terjedése, az illegális játékkaszinók üzelmei.

Miközben a Post-Dispatch tekintélye növekedett, Pulitzer rájött, hogyan lehet a néphangulat felszításával, szenzációkkal fűszerezett hírek közlésével lapja példányszámát - s vele együtt jövedelmét - még inkább fokozni. 1879 novemberétől egyedüli, független tulajdonosa lett a lapnak, mígnem egy furcsa incidens zavarta meg a diadalmenetet. Egy politikai természetű vitában a Post-Dispatch szerkesztője, Cockerill okkal, ok nélkül egy közismert ügyvédet támadott meg a lap hasábjain. Az illető személyesen rontott a szerkesztőre annak irodájában, aki viszont önvédelemből agyonlőtte őt. Ez 1882-ben történt, s az eset átmenetileg sokat ártott a lap népszerűségének, illetve tulajdonosának, noha az utóbbi vétlen volt az ügyben. Pulitzer érezte, hogy St. Louisból bölcsebb lesz távoznia. Ezért - lapjának tulajdonjogát megtartva - 1883 tavaszán New Yorkba tette át székhelyét, ahol időközben tetvéröccse is megtelepedett, és szintén újságírással foglalkozott.

Joseph újabb nagyszabású vállalkozásba kezdett. Ismét egy csőd szélén álló lapot, a The New York Worldöt vásárolta meg 346 ezer dollárért. St. Louisból magához hívta a kompromittált Cockerillt, és friss újságírógárdát képezett ki. Karrierje ettől kezdve meredeken ívelt fölfelé. A lap május 11-én megjelent első számában Pulitzer cikkének sorai jól tükrözik elhatározását, törekvéseit: "Alulírott a The World című lap teljes tulajdonát megvásárolta, minélfogva annak szerkesztése a mai naptól meg fog változni: új munkatársakkal, új eszközökkel és módszerekkel együtt más lesz a célja, más a politikája; más témákkal foglalkozik majd, más fogja érdekelni; másokkal fog rokonszenvezni, eltérő lesz a meggyőződése; más lesz a lap feje és a szíve... Ebben a nagy és növekvő városban van létjogosultsága egy olyan újságnak, amely nem csupán olcsó, hanem színvonalas is, nemcsak terjedelmes, hanem valóban demokrata is, melyet a nép ügyének, nem pedig a pénzarisztokráciának szánunk, s amely az Óvilágénál előbbrevalónak tartja az Újvilág híreit; amely föltár minden csalást és gyalázatot, küzd a közélet hibái és visszaélései ellen, s elszánt őszinteséggel harcol a népért. Ennek érdekében és kizárólag ebből a célból hívom fel az új Worldre az értelmes közönség figyelmét. J. Pulitzer."

A lap példányszáma már az első négy hónap után megduplázódott, s a konkurrencia egyre irigyebben leste minden megnyilatkozását. Négy év múlva, a lap esti kiadásának (Evening World) létrehozása évében a két újság együttes példányszáma messze felülmúlta bármely más New York-i lapét, ami természetesen jelentős profithoz jutatta a tulajdonost. Pulitzer a növekvő vagyont és hírnevet eredményező sikerét reformokért küzdő, harcos magatartásának köszönhette. A közérdekkel szemben sohasem támogatta a magánérdeket. Kezdettől fogva olyannak mutatkozott, aki mindenekelőtt a dolgozó osztályok érdekeit védi, jóllehet a példányszám, a terjesztés növelését legalább ilyen fontosnak tekintette. Az aktív politikai tevékenységgel sem hagyott föl: New York állam kilencedik választókörzetének küldötteként bejutott a kongresszus képviselőházába. 1885 decemberétől a következő év áprilisáig az Egyesült Államok kongresszusában az első magyarországi születésű képviselőként foglalhatott helyet. Ebben a minőségben két kongresszusi bizottságnak is tagja volt: a kereskedelminek, valamint a köztisztviselői reform ügyeivel foglalkozónak. Képviselősége idején egyebek között törvényjavaslatot nyújtott be New York tengeri kikötőjének korszerűsítésére a kereskedelmi hajóforgalom növekedésének elősegítése végett. Szorgalmazta a mindinkább teret hódító telefontársaságok tisztességtelen eszközökkel folytatott peres ügyeinek kivizsgálását. Síkraszállt az állami hivatalnok-apparátus kinevezésére és működésére vonatkozó törvény módosításáért is.

Ezekben az években a The World "országos intézménnyé", a társadalmi reformokért vívott küzdelem fontos eszközévé vált az Egyesült Államokban. E küzdelemben Pulitzer egyik legfőbb fegyvere a tökéletesre csiszolt vezércikk volt. Ezekben indította félelmetes erejű támadásait független álláspontról a monopóliumok hatalmának korlátozása, a radikális köztisztviselői reform érdekében. Új vonása volt, hogy a vezércikkbe foglalt szerkesztői támadásokat aktuális, leleplező hírekkel, terjedelmes, riportjellegű tudósításokkal támasztotta alá. Így lehetett az állami életben tapasztalt visszaélések elfojtásának, a szegényeknek, a kizsákmányolt, gyámoltalan bevándorló tömegeknek, valamint a munkások szervezkedési jogának elismert szószólójává. Azon túl, hogy a társadalmi változásokra gyorsan, mindig szakavatottan tudott reagálni, lapjaiban számos más, új módszert honosított meg, melyeket később a többi újság is átvett. Tőle származik a szuggesztív, színes karikatúrák, rajkzos képsorok gyakori használata és elterjesztése. Bevezette a sportoldalt, továbbá sokat tett azért, hogy a nőket is rendszeresen újságolvasóvá nevelje. Újságírói módszereit a tömegigényekhez igazította. "Az amerikai nép olyasvalamit akar, ami tömör, erőtsugárzó, kifejező, megdöbbentő; olyasmit, ami leköti a figyelmét, kiváltja rokonszenvét vagy éppenséggel felháborodását, megindítja fantáziáját, meggyőző erővel hat rá, és felébreszti lelkiismeretét..." - vallotta.

A The World számos jótékonysági és közérdekű akcióban vett részt. Az egyik ilyen a New York, sőt ma már az Egyesült Államok jelképének számító Szabadság-szobor felállításához kapcsolódott. A francia nép által ajándékozott szobor felállítása közel sem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. A hatóságok sehogyan sem tudtak elegendő pénzt előteremteni a monumentális nőalak arányaihoz méltó talapzat megépítéséhez. Amikor Pulitzer tudomást szerzett arról, hogy miért késlekedik a szbor felállítása, lapjaiban összefogásra szólította föl honfitársait. A The World vezércikkében 1885. március 16-án így buzdított közadakozásra: "Helyrehozhatatlan szégyen volna, New York városára és az amerikai köztársaságra nézve, hogy Franciaország elküldi nekünk pompás ajándékát, mi pedig még egy talapzatot sem tudunk biztosítani számára... Adjanak, még ha keveset is! Küldjék el nekünk adományaikat! Mi összegyűjtjük, és gondoskodunk róla, hogy a célnak megfelelően használják fel. Minden adományozó nevét közzétesszük, bármily keveset ad is." Felhívására pár hónap alatt százegyezer dollár gyűlt össze. A szobor megérkezésekor a gránitból és betonból készült hatalmas talapzat is a helyén állt már: benne felvonó, kilátó is helyet kapott.

A várva várt műalkotás ily módon 93 méter magasságra emelkedhetett. Az emlékmű avatására 1886 októberében került sor ünnepélyes külsőségek között, s Grover Cleveland köztársasági elnök vette át hivatalosan. Alkotója, Frédéric Auguste Bartholdi francia szobrász szintén jelen volt, s később Pulitzer társaságában látogatott el a Niagara vízeséshez. A talapzat kis múzeumában ma tábla hirdeti: "Bevándorlók, akik az alkotó gondolatok végtelen gazdagságának megteremtésében közreműködtek." E táblán, azok között, akiket Amerikában a legmagasabbra értékelnek, szerepel Pulitzer neve is...

Pulitzer a szabadversenyes kapitalizmusból az imperializmus korába lépő Egyesült Államok jellegzetes történelmi személyisége lett. Elnököt tudott hatalomra segíteni vagy székében megingatni. Igaz, a kilencvenes években - a gátlástalan vetélytársával, William Randolph Hearsttel vívott könyörtelen konkurencia harcban - átmenetileg maga is az amerikai szenzációéhség kiszolgálására kényszerült. Az olcsó tömegsajtó, az ún. sárga sajtó módszereinek tökélyre emelésével az alantas emberi ösztönökre való ráhatástól sem riadt vissza céljai érdekében. A nagy versengés idején az események hátterének mértéktelen felnagyításával, koholt hírekkel keltett hangulatot a kubai spanyol uralommal szemben. A spanyol-amerikai háború (1890) kitörését sokan az ő propagandájának tulajdonították. Amikor a századforduló táján ilyen jellegű túlkapásai miatt már a The World hírneve forgott kockán, profitja viszont már biztosnak látszott, Pulitzer változtatott módszerein. Színvonalas újságírógárdát szerződtetett, s az olcsó szenzációk közlésével felhagyva ismét széles elismerést vívott ki magának. Ettől kezdve lapjaiban megint a társadalmi igazságtalanságok, a korra jellemző politikai és gazdasági korrupció, a trösztök, vezető biztosítótársaságok manipulációi ellen folytatott küzdelemre összpontosította erejét, és ilyen értelemben máig a haladó polgári újságírás kiemelkedő képviselőjének számít. Amikor a Panama-csatorna építésének pénzügyeivel kapcsolatban nyilvánosan vádolta meg Theodore Roosevelt elnököt és társait, az amerikai kormány hasztalanul próbált vádat emelni ellene.

Még mielőtt megöregedett volna, szörnyű kór tört rá: a vakság. Ez természetesen jelentősen visszavette tevékenységében, bár lapjai magas szintű elvi irányítását, ellenőrzését továbbra is kezében tartotta. A teljes megvakulástól való félelmében örökös depresszió alatt élő újságírókirály egyébként igen különös egyéniség volt. Mikor már milliomos lett, úgy élt, hogy mellette az indiai maharadzsák fényűzése szerény tengődésnek tűnt. Ő volt talán az egyetlen ember, aki az egész New York-i szimfonikus zenekart lehozatta vidéki otthonába, hogy magányos vacsorájához zenét szolgáltasson. Később vett egy luxusjachtot, és állandóan a tengeren tartózkodott, onnan küldözgetve utasításait a szerkesztőségbe. Utolsó éveiben immár teljesen vakon is, a háttérből egészen halála napjáig mindenre kiterjedő érdeklődéssel és figyelemmel irányította lapjait. A Dél-Karolina állambelei Charlestonban hunyt el - ahol éppen jachtja éppen horgonyzott - 1911. október 29-én. temetésén hivatalos részről megjelent többek között a legfelsőbb bíróság egyik tagja is.

A New York-i újságkirály magyar kivándoroltaknak, egyszersmind az egyetemes sajtótörténetnek kiemelkedő, de egyéniségében, szerepében ellentmondásos alakja volt. A XX. század elejére világhírűvé lett lapkiadó-politikus a nincstelen, meggazdagodni vágyó, dualizmus kori kivándorlók számára méltán lehetett példakép. Önerejéből vált Amerikában hatalmas vagyonnal rendelkező nagytőkéssé, az uralkodó osztály tagjává. Reformer szerepét a sajtó történetében aligha lehet vitatni.

Halálakor Pulitzer lapjai együttesen csaknem egymillió példányban jelentek meg naponta. Mintegy tizennyolc és fél millió dolláros hagyatékról végrendelkezett. Három fia és két leánya maradt hátra. Lapja csak húsz évvel élte túl. A Tje World az örökösök kezén egyre hanyatlott, s amikor már csak ráfizetéssel lehetett volna fenntartani, 1931-ben eladták. A család birtokában maradt azonban a St. Louis Post-Dispatch. Ez a régi elveket tűzte zászlajára.

Pulitzer elévülhetetlen érdemeket szerzett a magas szintű újságíróképzés intézményesítésében is. A zsurnalisztikát hivatásnak tekintette olyan pályának, amely komoly felkészülést igényel, és a többi szakmától minden tiszteletet megérdemel. Éppen ezért a világon először, már 1892-ben kezdeményezte és adományával lehetővé tette egy önálló újságírói egyetemi kar létrehozását.

A tárgyalások elhúzódása miatt az intézmény megnyitására csak 1912-ben kerülhetett sor, miután az adományozó végrendeletileg biztosította a második milliót is. A fennmaradó összeg további 250 ezer dollárral egészült ki, melyek együttvéve alkotják a Joseph Pulitzer Alapítványt. Ennek kezelését Pulitzer az egyetemre bízta azzal a céllal, hogy belőle egy független szakértői bizottság évente díjakat ítéljen oda kiemelkedő teljesítményekért, a következő érdemek elismeréseként: 1. a köz érdekeit legjobban szolgáló amerikai lapnak; 2. az év legjobb riporteri munkájáért; 3. az amerikai életmódot és jellemet leghívebben ábrázoló regényért; 4. az Egyesült Államok történetéről szóló legjobb könyvért; 5. a legjobb amerikai életrajzért, amely a hazafiságot és önfeláldozást példázza; 6. az év legjobb karikatúrájáért; 7. a legjobb verseskötetért.

A díjakat első ízben 1917-ben ítélték oda, de az évek múlásával kiterjesztették azok körét. Több új kategóriát hoztak létre: helyi, országos és nemzetközi riport; vezércikk; sajtófotó; hírmagyarázat; kritika; dráma; zenemű, stb. A Pulitzer-díjakat összesen tizenkilenc kategóriában osztják ki.