Makói életképek: Makói földbirtokviszonyok

Szeretettel köszöntelek a Makói életképek közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 260 fő
  • Képek - 186 db
  • Videók - 98 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 7 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

Makói életképek vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Makói életképek közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 260 fő
  • Képek - 186 db
  • Videók - 98 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 7 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

Makói életképek vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Makói életképek közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 260 fő
  • Képek - 186 db
  • Videók - 98 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 7 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

Makói életképek vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Makói életképek közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 260 fő
  • Képek - 186 db
  • Videók - 98 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 7 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

Makói életképek vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

A város mezőgazdaságaFöldbirtokviszonyok

(Urbancsok Zsolt)

 

1

Makó határának változása

Makó határa a dualizmus korának kezdetén 57 939 katasztrális hold volt. Ez Csanád vármegye területének csaknem 20 százalékát alkotta. Az 1880. évi kataszteri fölmérés adatai szerint a határ északnyugaton Lele, Földeák és Hódmezővásárhely, északon Sámson, északkeleten Tótkomlós, Nagymajláth, Ambrózfalva, Alberti, Királyhegyes és Apátfalva községekkel érintkezett, délen pedig a Maros alkotta a város és egyben Csanád megye határvonalát.

Határrészek1

1. Beltelek, 2. Jángor, 3. Vita-halom, 4. Innenső Jángor, 5. Túlsó Jángor, 6. Gacsiba, 7. Lelei útmenti járandó, 8. Ardics, 9. Kenyérváró, 10. Szegedi útmenti járandó, 11. Kereszt-töltés, 12. Csipkés, 13. Újkortyogó, 14. Tömpös, 15. Ókortyogó, 16. Prütykös, 17. Újhegy, 18. Ingó, 19. Nagyhányás, Baranyi, 20. Lesi, 21. Újszentlőrinc, 22. Ószentlőrinc, 23. Verebes, 24. Gerizdes, 25. Itató, 26. Kákási szőlő, 27. Kákási járandó, 28. Ménesjárás, 29. Habtató, 30. Mikócsai járandó, 31. Dáli ugar, 32. Dáli tanya, 33. Rákosi tanya, 34. Rákosi ugar, 35. Rákosi járandó, 36. Igási járandó, 37. Sóstói ugar, 38. Igási ugar, 39. Igási tanya, 40. Földeáki határmenti tanya, 41. Hatrongyos, 42. Csókás, 43. Semlyék, 44. Bogárzó, 45. Mezőhegyesi útmenti tanya, 46. Kopáncspusztai járandó. {224}

Az alábbi adatsorból kitűnik, hogy 1869 és 1880 között jelentősen megváltozott a határ területének nagysága.

Makó határának területe 1869 és 1908 között

1869188018901900190857 93946 71246 71246 71246 712

A változás oka Nagy-Kopáncs puszta (Püspökkopáncs) és Lele község kiválása volt 1872-ben. Emiatt a határ területe több mint 10 ezer holddal csökkent. A püspöki uradalom javadalmazásához tartozó birtokrészek elcsatolását az 1871. XVIII. tc. értelmében a püspökség kezdeményezte. Lele kertésztelep önálló községgé vált, s a tőle több mint 40 kilométerre eső Nagy-Kopáncsot közigazgatásilag hozzákapcsolták. Ezután a város határának területe lényegében változatlan maradt.

2

Makó határának változása 1872-ben

Makó dualizmus kori politikájában mindvégig jelen volt az igény a korábban elvesztett, elcsatolt határrészeknek a visszaszerzésére. Ennek elsősorban pénzügyi okai voltak, hiszen a városnak igen csekély volt a jövedelme, kiadásait csak községi pótadó kivetésével tudta fedezni. „Ezen sanyarú vagyoni helyzet […] a képviseletet arra ösztönzi, hogy a városnak ott, hol lehet, s amely által mások jogi csorbát nem szenvednek, új jövedelemforrást teremtsen.”2 Az elcsatolt határrészek visszaszerzésétől tehát a városatyák {225} a pénzügyi helyzet javulását, a költségvetési hiány csökkenését várták. Emellett a nagykopáncsi puszta parcellázása több száz makói törpebirtokos földéhségét is csillapíthatta volna. 1867 és 1918 között az akkori városvezetés három határrész (szugolyi Kis-Nyomás, Tömpös-sziget, Nagy-Kopáncs) megszerzésével próbálkozott. Mindhárom esetben sikertelenül.

1867-ben a képviselő-testület határozatban követelte vissza a szugolyi Kis-Nyomást,3 amely egykor Makó határához tartozott. Ez a birtokrész 1840-ben, a Maros szabályozásakor került a zombori uradalom birtokába, de érte a város „sem területi, sem pénzbeli kárpótlást nem kapott”.4 A visszacsatoláshoz azonban minden jogi alap hiányzott. A terület birtokosa – a püspöki uradalom – és a zombori közbirtokosok (Oexel [Rónay] Károly, József és Mihály) területet cseréltek. 1839. szeptember 23-i egyezségük értelmében a zomboriak a Maros szabályozása miatt elvesztett területeikért megkapták Szugolyt és a Fehérházi-szigetet. A püspöki uradalom viszont a folyó innenső oldalára került zombori földeket kapta meg örök tulajdonként.5 A város vezetése 1876-ban belátta, hogy Szugoly ügyében nem érhet célt. Bánffy Gyula ügyész a képviselők előtt kategorikusan kijelentette: „Semmi határozott alap nincs, melyen elindulni lehetne, ezért a város közönségét egy bizonytalan kimenetelű s eredményre alig vezethető pör bonyodalmainak kitenni nem lehet!”6

Tömpös (Csipkés)-sziget hovatartozásának ügyében 1909-ben hozta meg jogerős ítéletét a Kúria. Bár a szegedi törvényszék elsőfokon elfogadta a város keresetét, a per végső győztese báró Gerliczy Ferenc deszki földbirtokos lett. Az indoklás szerint: „Makó az ingatlanok birtokában soha nem volt, kataszterében sem lettek nevére véve, azokat úrbéri egyezséggel nem szerezte meg, a sziget melletti porondot jogcím nélkül használta.”7

1898-ban a képviselő-testület közigazgatási eljárást indított Nagy-Kopáncs visszaszerzéséért.8 Kimondta, hogy a terület a makói birtoktest elválaszthatatlan része. Soha nem volt puszta, hanem major, így az 1871. XVIII. tc. értelmében önállósítani sem lehetett. Az elcsatoláskor a vármegye közigazgatási bizottsága nem tartotta meg a törvényes formákat, sorozatosan eljárási hibákat vétett. Lele község különválása sem volt szabályos, tehát mivel nem önálló község, területet hozzá kapcsolni sem lehet. Végül fontos érvként szerepelt, hogy Nagykopáncs be van ékelve Makó határába, így közigazgatási és rendvédelmi szempontból is az a célszerű, ha nem a tőle negyven kilométernyire eső Lele, hanem Makó város közigazgatási kötelékébe tartozna.

Csanád vármegye alispánja a város kérését elsőfokon elutasította. Indoklása szerint Nagy-Kopáncs Lele község része, visszacsatolását így a törvény szerint csak a csanádi püspök kezdeményezheti. A határozatot a képviselő-testület nem fogadta el, ellene föllebbezett. A vármegye közigazgatási bizottsága a föllebbezést elutasította, az alispán elsőfokú határozatát helybenhagyta és megerősítette. A város ismét föllebbezett. Ebben sérelmezte, hogy indoklását a testület „mély ignorantiával hallgatja agyon”, s hogy cáfolatot sem az első-, sem a másodfokú határozat nem tartalmazott. A vármegye {226} közigazgatási bizottsága Makó folyamodványát ismét elutasította, és az átcsatolást megtagadta.

A Nagy-Kopáncsért folytatott küzdelemből a város tehát vesztesen került ki. 1899. június 30-án a belügyminiszter az elutasítást megerősítő határozatában tételesen cáfolta a makóiak érveit. Nem sikerült a városnak dokumentumokkal alátámasztania és hitelesen bizonyítania, hogy Nagykopáncs valóban major volt, s hogy a püspökség a terület után községi adókat fizetett. Másfelől Makónak az elcsatoláskor – ha a közigazgatási bizottság eljárása törvénytelen volt – jogorvoslattal kellett volna élnie. A város vezetői ezt akkor nem tették meg. „Súlyos mulasztásuk következtében jogerős tény […] az 1872-es eljárás ma már jogi jelentőséggel nem bír” – érvelt a belügyminiszter. Az ügy heves indulatokat szított mindkét oldalon. Dessewffy Sándor püspök szerint a makói képviselő-testület eljárása „rosszhiszemű mystificatio, bűntény, felettes hatóság megtévesztésére irányuló ténykedés”, sőt a belügyminiszterhez intézett levelében azt állította, hogy az ügynek politikai felhangjai is voltak: „csak azon föltétel mellett vihető keresztül a kormány jelöltje, ha Makó városa közönségének ezen sérelme orvoslást nyer”. Néhány makói képviselő nem tudott belenyugodni a kedvezőtlen döntésbe. Kopáncs ügye még kétszer, 1907-ben és 1913-ban került ismét a képviselő-testület elé. A törvényes úton, az 1886. XXII. tc. rendelkezései alapján a tulajdonost, Csernoch Jánost, majd Glattfelder Gyula csanádi püspököt kérték a visszacsatolásra. A tárgyalások azonban mindkét esetben eredménytelenül zárultak.

A művelési ágak megoszlása

Mivel 1867 után a megművelt terület kiterjesztésével nem lehetett jelentősen növelni a mezőgazdasági termelést, ezért a változások elsősorban a termőterület belső arányaiban, a különböző művelési ágak között mentek végbe.9 A hasznavehetetlen földek aránya a határ egészéhez képest csekély méretű volt: 1873 és 1895 között 9,96%-ról 6,05%-ra csökkent. A megművelt területet ennek rovására már nem lehetett jelentősen növelni. Makón a terméketlen földek aránya magasabb volt az országos átlagnál. (1895-ben a makói 6,05%-kal szemben csupán 4,8% volt az országos átlag.) Ennek az volt az oka, hogy a város határában, főleg Bogárzó, Kopáncs és Gacsiba vidékén sok volt a vízjárta, szikes, hasznavehetetlen terület.

A 19. század második felében rendkívül erőteljes változás figyelhető meg a művelési ágak szerkezetében: a szántóterületek aránya elsősorban a rét és legelőföldek rovására nagymértékben növekedett. Ez a folyamat Csanád vármegyében volt a legjelentősebb: a szántóföld aránya 1867 és 1895 között 55,5%-ról 83,2%-ra emelkedett. A makói határ szántóföldjei 1873 és 1895 között 23 871 holdról 36 605 holdra, tehát 12 734 holddal (53,34%-kal) nőttek. A fejlődés igen dinamikus, az országos tendenciánál is erősebb.

A szántóföldek területének növekedését a közlegelő kiosztása, és az ármentesítési és vízrendezési munkák tették lehetővé. Ennek üteme a század hatvanas és hetvenes éveiben volt a legjelentősebb. Az 1880-as évek agrárválsága idején a folyamat lelassult, de a korszak végéig tovább folytatódott, és 1914-re elérte a maximumot, a 36 477 holdat. {227}

A művelési ágak változásai Makón 1873–1895 között10

1 8 7 31 8 8 01 8 9 5Hold%Hold%Hold%Szántó23 871 51,3535 00874,9436 60578,50Kert??5001,074821,03Rét2 2174,771 5803,381 3492,90Szőlő5471,187391,588851,90Legelő14 57031,344 98610,674 0428,67Erdő5301,147161,534170,90Nádas1220,26320,06260,05Nem termő4 6279,963 1516,742 8196,05Összesen46 486100,0046 712100,0046 625100,00

A szántók növekedésében legnagyobb szerepe a közlegelő kiosztásának és gyors föltörésének volt. A belső legelőn (Nyomáson) 1862-re, a külső legelőn (Kopáncs pusztán) pedig 1870-re fejeződtek be a kiosztással kapcsolatos munkák. A parcellázások után a legelőket az egykori úrbéresek föltörték, és elsősorban szántóföldként hasznosították. Az 1880-as kataszteri felmérés idején a Kopáncs pusztai járandó 6609 holdnyi területéből már csak 2987 holdat (45,2%) használtak legeltetésre, 3056 holdat (46,24%) viszont szántóföldi művelés alá vontak.11 Még jelentősebb volt a változás a Belső-nyomás övezetében.12 A rétek területe 288 holdra (4,88%), a legelőké pedig 138 holdra (2,29%) csökkent. Ezt a jelentős csökkenést elsősorban az okozta, hogy a hajdani házas zsellérek kétholdnyi legelőjárandóságukat sokkal jövedelmezőbb szántóföldekké alakították, így akarták gazdaságuk kis méretét az intenzív művelési ágak növelésével ellensúlyozni.13 A korábbi zsellérek és telkes jobbágyok a Belső-nyomás területének 91,84%-át törték fel és vonták be a szántóföldi művelésbe. Egyetérthetünk Orosz István megállapításával: „Ez a mezőgazdasági termelés szempontjából intenzivizálódást jelent, mivel a szántóföldek hozamai, a területegységen termelhető új érték általában nagyobb, mint a rétek és a legelők esetében.”14

A szántóföld területének változása (%-ban)

18731895Makó51,378,5Országos34,742,8{228}

A szántóföldi művelés kiterjedésével a rétek területe 868 holddal (39,15%), a legelőké pedig 10 528 holddal (72,25%) csökkent 1873 és 1895 között.15 A rétek mennyisége jóval alatta maradt az országos átlagnak, a legelők nagysága viszont az 1873-i felvétel idején a rétek területének kétszerese volt. 1895-re a legeltetésre használt területek aránya jelentősen csökkent, s az országos szint alá süllyedt.

A rétek és a legelők százalékos megoszlása

RétekLegelők1873189518731895Makó4,772,9031,348,67Országos13,3010,2014,8011,80

A feltört földeket silányabb, terméketlenebb területetekkel pótolták. Sok szikes, vízjárta vidéket minősítettek legelőnek. Így a Kopáncs pusztai Nagy Zsombékot (976 hold), amelyet az 1861-es földosztályozás során a hasznavehetetlen földek csoportjába soroltak, és közös tulajdonban hagytak. Később mégis fölbecsülték, és ötvenezer (!) négyszögöles becsholdanként16 kiosztották.

Makón a művelési ágak változásának jellege tehát megegyezett az alföldi folyamattal. A szántó- és szőlőföldek aránya jelentős mértékben növekedett, ezzel párhuzamosan a rétek, legelők, erdők és nádasok területe csökkent. A szántóföldi művelés jelentős kiterjesztését Makón a közlegelő kiosztása tette lehetővé, amely a század végén mélyreható gazdasági és társadalmi következményekkel járt.

A közlegelő kiosztásának gazdasági és társadalmi hatásai

Makó városa 1859-ben, több mint nyolcvan év pereskedés után megnyerte a makói püspöki uradalommal vívott úrbéri pert. Ennek eredményeként a belső és a külső legelő (a Belső-Nyomás és Kopáncs-puszta területe) a város birtokába került. Az úrbéri bizottmány által összehívott népgyűlés a közlegelő fölosztása mellett döntött. A páskom17 területéből az egykori telkes jobbágyok 17 becsholdat, a házas zsellérek ennek nyolcadát, két 1100 négyszögöles holdat kaptak. Az úrbérrendezés vesztesei, az egykori ház nélküli zsellérek a maradványföldekből ingyen házhelyhez jutottak.18

A közlegelő kiosztása Makó dualizmus kori agrárfejlődésének meghatározó eseménye volt. Egyetérthetünk Tóth Ferenc megállapításával: „ez a politikai győzelem Makó gazdaságának robbanásszerű fejlődését eredményezte”.19 A nagy munkaráfordítást igénylő hagyma- és zöldségkultúrák átkerültek a föltört legelő helyén létesült szántóföldekre, és művelésük egyre belterjesebbé vált. A jelentős gazdasági föllendülés hatására – bár igen lassú ütemben – a parasztpolgári fejlődés is előrehaladt.

A Belső-nyomás parcellázása 1862-re elkészült, a kopáncsi járandóságot viszont csak 1870-re osztották ki. A mérnöki munkálatok hitelesítéséről fölvett jegyzőkönyv {229} szerint Kopáncs puszta 6043 becshold területéből három ízben tartott kiosztással 4963 hold került a hajdani úrbéresek birtokába, 653 becshold legelő viszont osztatlanul közös tulajdonban maradt.20 „Minthogy továbbá sokan vannak, akik ezentúl is közösen kívánván legeltetni, nevezett pusztának egy részét közösben kívánják hagyni, s úgy nevezett Gazdaság örve alatt egybealakulva megmaradni.”21 A Közös Pusztai Gazdaságot az alapító ötvenegy földes gazda húsz évig kívánta együtt kezelni.

A járandóságokat az uradalommal egyetértésben, közmegegyezéssel osztották ki. Nem volt azonban ilyen problémamentes a következő harminc év. Az 1890-es évek elejéig – más mezővárosokhoz hasonlóan – rendszeresen napirenden voltak a közlegelő fölosztásával kapcsolatos ügyek. Gondot okozott a tagosítás hiánya, úrbéri perek zajlottak a legelőjárandóságért, és az egykori házas zsellérek a korábbi közlegelő ismételt fölosztását követelték.

1861-ben a hajdani úrbéres jobbágyok elutasították földjeik tagosítását.22 Emiatt egy makói gazda külterületi állománya öt különálló és egymástól távol eső birtokrészre oszlott. Az egykori úrbéres földeket a tanyaföld és a két helyen elterülő ugarföldek alkották, a negyedik és az ötödik darabot pedig a Belső-nyomásban és Kopáncs pusztán kiadott legelőjárandóságok képezték. Hamarosan kiderült, hogy ilyen föltételekkel nem lehet korszerű, eredményes gazdálkodást folytatni. „Elképzelhető-é okszerű gazdálkodás ott, hol 18 hold föld ily apró részletekben öt felé van elosztva? […] Minden okszerű és célzatos gazdálkodásnak alapföltétele az összesítés –­ nekünk, pedig teljesen hiányzik, és így földjeink célszerű mívelése lehetetlenségek sorába tartozik.”23 Súlyos gondot okozott, hogy a belső föld a külsőtől 4,5-5 mérföldre feküdt, így művelésük több időbe került, és a nagy távolság miatt több cselédre és igavonó jószágra volt szükség. „A szétszórt, helyesen nem művelhető földjeink felényi összes föld értékével sem bírnak, s felényi jövedelmet sem adnak, mívelésük kétszerannyi időt rabol el.”24 Ez oda vezetett, hogy a kiosztás után sokan szomszédaikkal „egymás melletti földjeik összecserélése által” tagosítottak.25 A tanyaföldeket például úgy egyesítették, hogy a szomszédos földért cserébe ugarföldjüket vagy legelőjárandóságukat ajánlották fel. De az is gyakran előfordult, hogy adásvétellel vonták össze a területeket. Ez az informális tagosítás az 1860-as években jelentős méretet öltött. „Sok illetmény adatott vagy cseréltetett el […] földdel bíró lakos társaink 9/10-ed része közvetlenül érdekelve van” – olvashatjuk egy korabeli forrásban.26 A kialakult helyzetet rontotta, hogy Csanád megye telekkönyvi hatósága sem a legelőilletmény elcserélését, sem a kültelektől való elszakítását nem engedélyezte, s a már eladott vagy elcserélt birtokrészletek telekkönyvi átírását is megtagadta. A város elöljárói ekkor a helytartótanácshoz fordultak. A testület 1866. december 20-i határozatában engedélyezte a szántó- és kaszálóföldek egymás közti vagy legelőjárandóságokkal való cseréjét, és kimondta, hogy „a kiosztott közlegelőbeli járandóságok a többi telektartományoktól, s illetőleg a zselléri belsőségtől elkülönözve bármely részletben szabadon adhatók, vehetők.”27 {230}

1876-ban zárultak le azok a perek, melyeket a makói földműveseknek azok a tagjai kezdeményeztek, akik nem részesültek járandóságból a közlegelő felosztásakor. A kiosztás után hatvannyolc „felszólamlás nyújtatott be” a bírósághoz; közülük hatnak „a legelő megszavaztatott”.28 Az elutasítottak közül tizenöten – másokkal együtt – Makó város ellen nyújtottak be keresetet, és harmincheten pert nyertek.29 Mivel a városnak kiosztható földje nem volt, a pernyerteseknek fejenként négyszáz forint kárpótlást szavaztak meg. A képviselő-testület úgy döntött, hogy a kárpótlási összeg egy részét ingatlaneladásból fedezi, a fönnmaradó részt pedig a legelőjárandóságban részesültekre veti ki. Küldöttséget hoztak létre annak kiderítésére, hogy kik azok, akik jogtalanul jutottak legelőhöz. Ezeknek a parcelláit el akarták adni, s az ebből befolyó összeggel a kivetéssel sújtott földes gazdákat kívánták kártalanítani.30 A fizetési határidőt azonban a város nem tudta betartani: csak két gazdát sikerült 1876. július 1-jéig teljes mértékben kárpótolnia. A pernyertesek egyre türelmetlenebbek lettek, és azzal fenyegetőztek, hogy végrehajtást kérnek a város ellen. A fizetésképtelenség oka elsősorban az volt, hogy az eladott ingatlanok ára havi részletekben folyt be a városi pénztárba, és kormányzati jóváhagyás nélkül a legelőjárandóságot kapott gazdákra sem vethették ki a fönnmaradó összeget. A legelőjárandóságot illetéktelenül kapott lakosok elleni eljárással megbízott küldöttség a szükséges adatok hiánya miatt meg sem kezdhette működését. A városatyák augusztus 26-ára rendkívüli közgyűlést hívtak össze, ahol a következő javaslatot tették: a város a révjog megváltására felvett ötvenezer forint kölcsön első részletéből fizessen. Mivel „a közgyűlés fönn akarja tartani Makó város becsületét”, a javaslatot elfogadták, és a pernyertesek megkapták az elmaradt legelőjárandóságuk utáni összeget.31 A kártalanítás azonban ez esetben sem volt teljes. A forrásokból mindössze annyit lehet megtudni, hogy még 1880-ban is voltak heten, akik kifizetésére a költségvetésben egy krajcár sem volt előirányozva. Őket az árvapénztárból kölcsönzött összeggel kárpótolták.32

A századvégi gazdasági és társadalmi kérdések megoldását a hajdani zsellértársadalom leszakadó csoportjai a közlegelő ismételt fölosztásátólremélték. 1874-ben és 1893-ban többször fordultak panaszukkal a belügyminiszterhez és a város képviselő-testületéhez. A folyamodványok szerkesztője minden esetben az erdélyi származású szegény földműves, Hevesi Szabó Bálint volt, aki 1861-ben települt családjával Makóra a Szászrégen melletti harasztosi pusztáról.

A kérvényeikben azt állították, hogy a legelőkiosztás Makón nyílt erőszakkal történt. Rávették a zselléreket a két hold föld elfogadására, bár a törvény szerint ennél több illette volna őket. „A két hold földet elfogadtuk, a későbbre megígért törvényszabta jogaink kiszolgáltatására harminckét éve hogy várunk …” A város vezetése – állították – 1861 óta nemcsak a zselléreket fosztotta meg a jogaiktól, hanem a felsőbb hatóságokat is félrevezette. Nem igaz, hogy a közlegelő fölosztása egyezséggel történt: a földes gazdák önkényesen, a szegény zsellérek mellőzésével osztották ki azt.33 Hevesi a legelőjárandóságot nyert harminchét hajdani zsellér kártalanításának módjával sem értett egyet. Mint írta: ez „az összes nép rovására van átruházva”. Szerinte igazságtalanul {231} osztották ki a legelőt, ezért nem csak harminchétnek, hanem az összes házas zsellérnek van követelése a várossal szemben.34

1893-ban újabb sérelmek orvoslását kérték a belügyminisztertől. 1861-ben a hajdani úrbéresek a föl nem osztott maradványföldekből a mintegy másfélezer házatlan zsellérnek ingyen házhelyet adományoztak. Vízjárta területen jött létre a zsúfoltan beépített Honvéd városrész, melynek sárral fedett kis házait a század végén sorra árverezték el adótartozás miatt. A panaszosok városházi kihallgatása során Tarjányi Sándor elmondta, hogy nagy családot tart el, ő maga már öregember, nem sokat tud dolgozni, így tizenkét forint adósságát nem tudta törleszteni. A házában azért maradhatott eddig, mert az árverésre nem volt jelentkező. A tartozása azonban harminc forint fölé emelkedett, mivel tizennyolc forintra rúgott a perköltség. „Minden évben megütik a dobot: vajon ki ad érte többet? S ha eladták a viskót, az adósság nem csökkent, mert a vételárat elvitte a perköltség […] A dologi végrehajtások kíméletlen foganatosítása mételyezi meg e szerencsétlen emberek kedélyét, és nyitja meg elméjüket a nihilizmus veszélyes tanainak” – olvashatjuk a helyi újságban. A cikkből azt is megtudhatjuk, hogy az elégedetlenkedők a polgármesteri kihallgatáson az eddigieknél is radikálisabb követelésekkel álltak elő: „hangoztatták a szavazati jogot, követelték, hogy az adózás alól őket felmentsék, segélyezésükről az állam gondoskodjék”. Folyamodványaikban kérték a belügyminisztert, küldje le megbízottját, hogy a tőlük megvont telkeket szerezze vissza, a „most divatozó árveréseket” szüntesse be, és gondoskodjék arról, hogy ők „szorgalmuk után az államnak hasznos tagjaivá válhassanak, és a családjuk számára szükséges élelem beszerzésére képesek legyenek”.35

Fölmerül a kérdés: vajon a beadványok szerkesztője, Hevesi Szabó Bálint mögött hányan sorakoztak föl? Néhány elégedetlenkedő elszigetelt akciójáról vagy talán nagyobb megmozdulásról volt szó? A követeléseket mindkét alkalommal Makó összes házas zsellére nevében fogalmazták meg, de 1893-ban már azt is állították, hogy ebben „Makó város ezrekre menő iparos és munkásosztályának alázatos kérelme és esedezése foglaltatik”.36 A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, hogy az 1874–76-i kezdeményezés mozgatója Hevesi Szabó Bálint és Pál János volt. Tizenhét évvel később, 1893-ban Hevesit tíz honvédi lakos kereste föl, és megbízásukból, pénzért ismét kérelmeket kezdett írni a belügyminiszternek.37 Az 1893 októberében szerkesztett levelét ötvennégyen írták alá.

A hatalmon lévők reakciója a két időpontban lényegesen eltért. A források arról tanúskodnak, hogy 1876-ban az egykori házas zsellérek megmozdulása kisebb méretű volt, mint a későbbi, bár követeléseiket sokkal keményebben fogalmazták meg. Makó elöljáróit birtokaikat eltulajdonító ragadozóknak nevezték, és azt állították, hogy a népet nem törvénnyel, hanem önkénnyel kormányozzák.38 Hevesi Szabó Bálint és Pál János ellen izgatás és rágalmazás miatt indult eljárás. Bár Hevesiről 1878-ban megállapították, hogy „időközönként rögeszmében szenved, mely eszmétől vezetve törvényellenes tett okozója is lehet”, 1879-ben mégis börtönbe zárták.39 1893-ban, valószínűleg az egyre gyakoribbá váló szegényparaszt-megmozdulások miatt, a hatalmon lévők már sokkal {232} óvatosabban kezelték a kérdést. Sem a belügyminiszter, sem az alispán nem foglalt állást az ügyben, megoldását a városi testületre hagyta. A polgármester csupán figyelmeztette az elégedetlenkedőket: „ismételt hason irányú panaszkodások és zug-írászkodások miatt föltétlenül a fenyítő eljárás fog a legelső esetnél folyamatba vétetni”.40 A figyelmeztetés ellenére még két beadvány született, de az ígért fenyítés mégis elmaradt. 1894 szeptemberében a polgármester a rendőrkapitány véleményét kérte az ügyben: ”Tekintettel a folyó év tavaszán nagyobb méretet öltő agrárszocialista mozgalmakra […] nem lenne-e csak elmérgezése a felszínen lévő kérdéseknek, mozgalmaknak, ha a méltatlankodók ellen fenyítő úton megtorlást vétetnék folyamatba?!” A rendőrségi kihallgatáson megállapították, hogy az ügyet Hevesi Szabó Bálint szította, de múlt év óta toronyőrként dolgozik, azóta „a legcsekélyebb mozgalom sem észleltetett az ügyben”.41 Az eljárást 1895. augusztus 31-én a rendőrkapitány jelentését tudomásul véve megszüntették.

A közlegelő kiosztása a 19. század utolsó harmadában Makón lendületes fejlődést indított el. Ennek megalapozói az egykori házas zsellérek és a telkes jobbágyok voltak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a parasztság alsóbb rétegei kimaradtak ebből, és a lassan fölemelkedő paraszti rétegektől egyre inkább leszakadva törpebirtokosként vagy nincstelen mezőgazdasági munkásként küzdöttek megélhetésükért.

 

A feudális maradványok fölszámolása

A makói jobbágyok püspök földesuruknak 1848-ig számos úrbéri szolgáltatással tartoztak: igás- és gyalogrobottal, fuvarral és dézsmával, melyeknek nagy részét pénzzel váltották meg. Az úrbéri szerződés szerint minden ház után évente egy forint füstpénzt kellett fizetniük. Az uradalom bevételeinek jelentős része – az úrbéri adózás és szolgáltatások mellett – a „kis királyi haszonvételekből” és ezek bérbeadásából származott. A regálékat a kocsmáltatási jog, a mészárszékek működtetésének joga, a sörfőzési, valamint a pálinkaégetési jog, a halászati és vásártartási jogok, a malmok és olajtörők működtetésének privilégiuma adta.42

Az 1848 áprilisában meghozott törvények eltörölték ugyan a feudális eredetű szolgáltatásokat, számos kérdést azonban érintetlenül hagytak. Így nem rendezték a szőlődézsma, a regálék, a közös erdők és legelők elkülönítésének ügyét. A függőben maradt bonyolult problémakört a bécsi kormányzat az 1853. évi úrbéri pátensben szabályozta. Elrendelte a közös legelők és erdők fölosztását, de a regálejogokat a volt földesurak kezén hagyta, a szőlődézsma megváltásának terhét pedig a parasztokra hárította.

A közlegelőt – mint láttuk – Makón a püspökség és a város „barátságos egyezségével” osztották ki. A feudális maradványok rendezetlensége azonban gyakran gerjesztett feszültséget, vitát, sőt pert a püspök és a város között. A dualizmus korában elsősorban a regálejogok és a szőlődézsmaváltság ügye okozott nehézséget.

Gyakran támadt vita a halászati jog körül. A 19. században a Maros és a makói határ bizonyos vízjárta területei igen gazdagok voltak halban. Az uradalom a halászati jogot rendszeresen nyílt árverésen adta bérbe. 1871-ben a püspöki uradalom sérelmezte, hogy a lakosok a Maros kiöntéseiben jogtalanul halásznak. A képviselő-testület a panaszt {233} határozottan elutasította: „Miután a halászat a város tulajdonába lévő területen történik, ott a püspöki uradalomnak joga nincs, figyelembe nem vétetik!”43

1868-ban a püspökség a helypénzszedéssel élt vissza. A városi szabadalom értelmében a helypénzszedés joga az uradalmat egy országos és egy heti vásár alkalmával illette meg. Ezzel szemben 1867-ben nemcsak a kontraktusban meghatározott szerdai napokon, hanem a pénteki piacokon is beszedte. A város vezetése azt is sérelmezte, hogy „a püspöki uradalom minden jogcím nélkül Makó város egyedüli jogát bitorolva a Maros-parton kikötő hajóktól karópénzt szedett”. A város vezetése határozottan fölszólította a püspököt, hogy „más tulajdonát az ököljognál is sértőbb furfangosságával ne háborgassa”.44

A képviselő-testület 1873-ban – más alföldi településekkel egy időben – a kisebb királyi haszonvételek megváltását tervezte, de ezt a város bizonytalan pénzügyi helyzete miatt nem válthatta valóra. Majd csak a század végén, 1896-ban kezdődtek meg a tárgyalások a város, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és Dessewffy Sándor püspök között az uradalom vásártartási és halászati jogának megváltásáról. „A negyvennyolcas törvények az úri jogokat megszüntették, de a helypénzszedési, halászati és malomjog még ez ideig nem rendeztetett […] e jogok élvezete a közösségnek akadályára és kárára van” – indokolták döntésüket a miniszterhez címzett feliratban.45 A megváltásnak elsősorban bevételnövelési céljai voltak, hisz a jog megszerzése a „sok oldalról súlyos áldozatra kényszerült Makó városnak egy újabb jövedelemforráshoz jutását eredményezheti”.46 A minisztériumnak elvi észrevétele a helypénzszedési jog megváltása ellen nem volt, a halászati jog megváltásához azonban nem járult hozzá, mert ezt az uradalom, mint medertulajdonos saját medrében gyakorolta. A város tudomásul vette a leiratot, és megkezdte a tárgyalásokat a püspökkel. Sikerült elérni, hogy a váltságösszegből a vásárterek kikövezésére fordított összeg harmadát levonják. 1900. május 14-én megszületett a megállapodás, amely a váltságtőkét 30 600 koronában határozta meg. A szerződést a vallás- és közoktatásügyi miniszter azonban nem hagyta jóvá. A belső piac kikövezése ugyanis – érvelt – a heti vásárok megtartásának nem nélkülözhetetlen föltétele. A piactér a város tulajdona, ezért ilyen befektetésre a püspökség nem köteles. Az országos vásárok megtartására szolgáló külső piactér kikövezéséhez való hozzájárulást viszont elfogadta a miniszter. A szerződést ennek értelmében módosították, a váltság összegét 34 258 korona 54 fillérben állapították meg. A megváltás miniszteri jóváhagyásáig a város a helypénzszedési jogot évi 2920 koronáért bérbe vette.47

1903 februárjában a város ugyan megszerezte a helypénzszedés jogát, az uradalom azonban még mindig számos regáléval rendelkezett. Javadalmazásához tartozott az apátfalvi határtól a tápéi határig és a folyó középső folyásáig a Maros-meder és a halászati jog, amely az 1888. XIX. tc. értelmében a Maros-vízi Halászati Társulat kötelékébe tartozott. Emellett a marosi malomjog, a városi szélmalom és az olajtörők taksája is. „Ez utóbbiak ma jóformán csupán névleges jog jellegével bírnak, melyet az uradalom, birtokának el nem idegeníthetési kötelezettségénél fogva, el nem ejthet, név szerint {234} fönntartja, de semmi reális haszon belőle nincsen; a számadást pedig a hátralékok nyilvántartásával nehezíti.”48

A regálebérletek hátralékainak behajtása az uradalomnak sok nehézséget okozott. Az ellenzéki Makó és Vidéke az egyik esetet így kommentálta: „Még mindig kísért a sötét idők földesurasági szelleme, nemcsak a régi jó idők visszaáhítozásában, hanem a malom-taksa képében is […] A makói püspöki uradalom ócska írásai közül böngészhette ki valami buzgó hivatalnok, hogy Szűcs Péterné és társai még malom-taksával tartoznak kegyelmes uruknak.” Az uradalom panaszával a makói rendőrkapitányhoz fordult, hogy fölszólítsa az adósokat a hátralék kifizetésére. Az eljárás azonban nem volt szabályos, így az alispán megszüntette. „Bizonyosan itt volna az ideje – folytatta a cikkíró –, hogy az ilyen földesúri jogokat végképpen kiirtaná a törvényhozás. Csak éppen nem haladunk arra fele.”49

A hazai feudális maradványok között a szőlődézsma volt a legfontosabb, hiszen az országban átlag 25 millió akó bor termett, így igen jelentős volt az érte fizetett tized mennyisége. Az 1848-i törvények értelmében csupán a házi vagy kerti szőlők kerültek a jobbágyok tulajdonába. A telki állományhoz nem tartozó szőlőföldek dézsmakötelesek maradtak, és ezen az 1853-i úrbéri pátens rendelkezései sem változtattak. A kiegyezés után született meg az a törvény, amely kötelezővé tette a szőlődézsma megváltását, kimondva, hogy „az eddigi szolgálmányi viszony az érdekelt felek kölcsönös beleegyezése mellett sem tartható tovább fenn”.50

Makó határában 957 hold szőlő, veteményes és kenderföld után kellett váltságot fizetnie 2762 dézsmakötelezettnek. Jogerős bírói ítélettel Kákás, Gerizdes, Verebes, Szentlőrinc, Vizke[szentlőrinc], Szuszogó, Ingó, Prücskös, Ó-, Újkortyogó, Tömpös, Újhegy, Jángor, Ardics, Bánom, Sovány és Kenyérváró területe tartozott dézsmaváltság alá. A váltságtőke összegét az 1856-tól 1867-ig terjedő tíz esztendő egyévi átlagértéke alapján kellett kiszámítani. A makói szőlősgazdák évente átlag 2250 akó és 10 icce bordézsmát szolgáltattak be, akónként négy forinttal számolva 9000 forint értékben. Mivel a gazdák 1858-tól megtagadták a dézsma fizetését a püspökségnek, ezért ennek a hátraléknak az összegét is fölszámították, bár a törvény rendelkezése szerint nem csatolhatták a váltságtőkéhez. A váltságösszeg és a hátralékok hatalmas terhet róttak a parasztságra. 1874-ben a püspöki uradalom pert indított a szőlősgazdák ellen, mert nem fizették a megváltási összeget. A tartozások hosszadalmas kimutatása és a sok száz érdekelt föllebbezései miatt az ügyet csak 1877-ben zárták le, a felperes püspökség győzelmével. Az összes tartozás 138 714 forint volt; ez holdanként 145 forintnyi terhet jelentett. Sok szegény gazda tönkrement, gyakran kezdődött végrehajtási eljárás ellenük. A terhek enyhítése végett a szőlősgazdák küldöttsége többször járt a fővárosban, kérvények és indítványok születtek az ügyben, de próbálkozásaik minden esetben eredmény nélkül zárultak. A hátralékos szőlő-dézsmaváltságot a gazdáktól adóként hajtották be.51 {235}

Birtokmegoszlás

Városunk dualizmus kori birtokviszonyainak pontos megrajzolása nehéz, hiszen hiányoznak a birtokstruktúrát föltáró alapkutatások, a források pedig meglehetősen hiányosak. Makó város tanácsának iratai között azonban megmaradt az 1870. évi adatfölvétel, amely a közlegelő kiosztását követő időszak birtokviszonyainak legfontosabb dokumentuma.52 Mivel a korszak második feléből nem maradt közvetlen forrás, ezért közvetett úton, a földadó mértékéből próbáltunk a dualizmus kori birtokviszo-nyokra következtetni.

Birtokmegoszlás Makón, 1870-ben

HoldBirtokok száma5-nél kevesebb19155–15 44215–3038830–5018950–100101100–20030200–5003500–10 000–10 000–1Összesen3069

Az 1870-es birtokstatisztikai fölmérés szerint a város határának területe a csanádi püspökség javadalmazásához tartozó lelei határral és Nagykopáncs pusztával együtt 53 828 hold. Korábban utaltunk rá, hogy ezeket a határrészeket elcsatolták, így a város külterülete 1872 után több mint tízezer holddal csökkent. A statisztika a földmegoszlás vizsgálatára épült, tehát nem a birtokosok, hanem a birtokok számát vette alapul. Fontos alapelv volt, hogy valamely földbirtokos ugyanazon községben lévő parcelláinak összege egy birtokot alkot. A földterületet azonban közigazgatási egységek szerint vették számba, így egy birtokos több település határába eső földjét több birtokként kezelték.

A birtokok száma 1870-ben így 3069 volt. Sajnos, az adatsor nem közli a birtokkategóriákhoz tartozó földterületek nagyságát, és olyan kategóriahatárokat használ (15, 30 hold, a tízezer holdon felüliek részletezése), amelyek a későbbi statisztikákkal való összevetést megnehezítik.

Az 1870. évi földbirtokmegoszlást vizsgálva a legföltűnőbb az öt holdnál kisebb törpebirtokok nagy száma: a gazdaságok több mint 62,4%-át alkották. Ez az arány Hódmezővásárhelyen valamivel kisebb (53,76%), de még itt is a birtokoknak több mint a fele. Garzó Imre szerint: „Itt tehát szertelen a törpegazdaságok mennyisége […] Az összes 6035-ből négyezren lehetnek olyanok, akik egyedül a földbirtokjuk után meg nem élnek.”53 Bár Makón nagyobb volt a törpebirtokok aránya, valószínű, hogy a belterjes művelés térhódítása és a kisbérletek gyakorisága miatt az itteni kisbirtokosok {236} valamivel jobb körülmények között éltek, mint a vásárhelyiek. A törpebirtokos réteget elsősorban a hajdani házas zsellérek tömege alkotta. Ők a legelőkiosztás után két hold földjükön gazdálkodtak a Járandó (az egykori Belső-nyomás) területén.

Birtokmegoszlás Makón és Hódmezővásárhelyen 1870-ben

H o l dMakóHMV%%5-nél kevesebb62,4053,765–1514,416,8015–3012,6513,7830–506,158,6050–1003,305,00100–2000,971,77200–5000,090,29500–10 000––10 000–0,03Összesen100,00100,00

Makón a kis-, közép- és gazdagparaszti birtokok aránya jóval kisebb, mint Hódmezővásárhelyen. A legszembetűnőbb a 30-50 holdas középparaszti birtokok közti különbség (2,45%). Az öt és száz hold közötti gazdaságok száma Makón 1120 (34,48%), így száz holdnál kisebb földbirtokon 3035-en gazdálkodtak. Ez a birtokosok 98,88%-a; ez Hódmezővásárhelyen 87,94%. A makói birtokszerkezetet 1870-ben tehát a száz holdon aluli kis- és törpebirtokok uralták. A közép- és nagygazdaságok száma elenyésző: száz és kétszáz hold között harminc, kétszáz és ötszáz hold között mindössze három gazdaságot mutattak ki. 1870-ben a legnagyobb földbirtokos a püspöki uradalom volt, több mint tízezer hold tulajdonosa.

A földadó nagyságának megoszlása 1886-ban és 1910-ben

Földadó - Földadótfizetők

1 8 8 61 9 1 0forintSzáma%Száma%1–50311188,88307489,7050–1002667,602557,44100–150722,06521,51150–200310,89290,84200–25090,2690,26250–30020,0520,05300–35050,1410,02350–40030,0830,08400-10000,0220,05Összesen3500100,003427100,00

19. és a 20. század fordulójára vonatkozó források hiánya miatt csak közvetett úton, a földtulajdonosok adójából próbáltunk a birtokviszonyokban bekövetkezett változásokra {237} következtetni. A földadót a „tiszta” földjövedelem után fizették.54 Ezt úgy számították ki, hogy abból a „nyers” jövedelemből, amelyhez a birtokos egy átlagos termékenységű évben juthatott, levonták a művelési, betakarítási és a helyenként szokásos egyéb költségeket. Ennek eredményeként a földeket minőségüktől és a művelési ágaktól függően különböző minőségi osztályokba sorolták. 1881-től a földadót a kataszterben kimutatott tiszta jövedelem 17,1%-a és a 8,4% földteher-mentesítési járulék együttes összegében, 25,5%-ban határozták meg.

A városi levéltár hiánytalanul őrzi a 19. század végén és a 20. század első évtizedében készített adófőkönyveket. Közülük az 1886-i és 1910-i köteteket dolgoztuk föl. Mivel 1900-tól a korona volt a hivatalos fizetőeszköz, az összevethetőség végett az 1910. évi adatokat forintra számoltuk át. Az egy forintnál kevesebbet adózók adatait nem vettük figyelembe. Ha a két adatsort megvizsgáljuk, feltűnik, hogy az adózók csaknem kilencven százaléka ötven forintot vagy ennél kevesebbet fizetett tiszta földjövedelme után. A megoszlás azonban ezen a kategórián belül is nagyon eltér. A legtöbb birtokos csupán tíz forintot vagy ennél kevesebbet fizetett; arányuk az első kategóriában mindkét időpontban több mint ötven százalék. Ha az 1886-ban és az 1910-ben befizetett földadó megoszlását mutató adatsorokat összehasonlítjuk, azt látjuk, egy-egy kategória között csupán néhány tizedszázalékos az eltérés. Az 1886 és 1910 között eltelt huszonnégy év alatt alig egy százalékkal (0,72%) nőtt az ötven forintnál kevesebb adót fizetők száma, míg az ötven forintnál többet adózók aránya szinte valamennyi kategóriában csökkent. Ez a birtokok elaprózódására utal.

Nehéz a földadó nagyságából a birtokmegoszlásra vonatkozó adatokhoz jutni. A földadó ugyanis nemcsak a birtoktest méretétől függött, hanem a terület helye, minősége és a művelési ág is jelentősen módosította. Ezért az adatok alapján csupán a birtokszerkezet főbb vonalai vázolhatók. A törpebirtokos réteget valahol az első kategória húsz forintnál kevesebb adót fizetőinek csoportjában kell keresnünk. A cívis középbirtok kezdetét jelentő százholdas határ pedig a százötven és a kétszáz forintot fizetők közt húzható meg.

Ha föl akarjuk vázolni Makó dualizmus kori birtokszerkezetét és annak változásait, akkor szükség van a rendelkezésünkre álló adatok összevetésére. 1870 és 1910 között a kis- és törpebirtokok száma folyamatosan nőtt, a húsz holdnál nagyobb birtokok száma viszont csökkent. A birtokosok több mint kilencven százaléka száz holdnál kisebb földterületen gazdálkodott. „A földbirtokosok között alig van egy pár, ki a középbirtokosok közé sorolható, míg a legnagyobb rész oly csekély terjedelmű birtokkal rendelkezik, hogy megélhetése csak a legnagyobb józanságnak és takarékosságnak köszönhető” – panaszolta a polgármester 1896-ban.55 A makói birtokstruktúrára a paraszti törpe- és kisbirtok (0–5 és 5–20 hold) túlsúlya volt jellemző. A paraszti törpegazdaságok egészségtelenül nagy aránya az egész korszakra jellemző országos tendencia.56 Csanád megyében 1895-ben a törpebirtokok a száz holdnál kisebb gazdaságok 50-60%-át alkották. Az 50-100 holdas birtokok aránya 3-4% között volt, ami országos viszonyításban igen kedvező. Megyénket csupán Moson előzte meg, ahol ez az érték meghaladta a 6%-ot (Arad megyében 1% alatt maradt).

Az adófőkönyvekben adatokat találunk a vidékiek földbirtoklásáról is. A makói határban 1886-ban huszonhét, 1910-ben harmincöt különböző településről származó {238} birtokosnak volt földtulajdona. Így a deszki báró Gerliczy Ferencnek, aki mindössze 2 korona 57 fillért fizetett, tehát alig többet egy forintnál. De gyulai, csabai, budapesti, sőt amerikai illetőségűek is adóztak itteni földjük után. A legtöbb vidéki birtokos mindkét évben lelei, apátfalvi illetve földeáki lakos volt. A két fölvétel között a leleiek száma változatlan maradt, az apátfalviaké és a földeákiaké viszont csökkent.57 Az egy forintnál több adót fizető vidéki birtokosok száma 1886-ban 111 volt, huszonnégy évvel később azonban már csak nyolcvanhárman voltak. A csökkenés meghaladta a 25%-ot. Azt, hogy a vidéki birtokosoknak nem volt meghatározó szerepük a századforduló makói agrárfejlődésében, jól mutatja csökkenő arányuk (3,17%-ról 2,42%-ra), és az, hogy többségük törpe- és kisbirtokon gazdálkodott.

1871-ig a volt úrbéres földek adásvételét és öröklését számos jogszabály korlátozta.58 Ennek ellenére a források jelentős birtokforgalomróltanúskodnak. A szállásföldön kimért telki állomány a földesúr tulajdona volt, a jobbágyok uradalmi felügyelettel mégis adhatták-vehették. A közlegelő kiosztásakor a tagosítás elutasításának az volt az egyik fő oka, hogy a családok tanyaföldjeikhez zömében nem az úrbárium idején, hanem vétel útján jutottak.59 Jelentős birtokforgalom zajlott 1861 és 1870 között is, amikor a makói földes gazdák szétszórt, tagosítatlan, ezért nehezen művelhető földjeiket próbálták adásvétellel összesíteni.

A kiegyezés utáni liberális birtokpolitika eredményeként 1871-ben megszűntek a volt úrbéri birtokok forgalmát korlátozó rendelkezések. Megvalósult a parasztság tulajdonjogi szabadsága: birtokának korlátlan tulajdonosa lett, vele szabadon rendelkezhetett.60 Az adásvételek száma 1871 után folyamatosan nőtt: míg 1889-ben 1545, addig 1907-ben 1948 birtokváltozást regisztrált a makói birtoknyilvántartó hivatal.

Bár az „úrbéri törvény” elfogadásával megszűntek a parasztbirtok forgalmának kötöttségei, mégsem beszélhetünk szabad birtokforgalomról. Az ország területének egyharmadát ugyanis forgalmi korlátok által védett, úgynevezett kötött birtokok alkották.61 Csanád megyében 1893-ban a terület 31,65%-a (94 216 hold) volt kivonva a szabad birtokforgalomból.

Míg országosan a nagybirtok szilárdan őrizte pozícióit, addig Csanád megye mentes volt az ezer holdnál nagyobb és az úgynevezett „holtkézi” birtokok túlsúlyától. Az egyetlen hitbizományt 1867-ben Dessewffy Kálmán alapította.62 Területe mindössze 1715 hold volt, a megye egészének 0,58%-a.

Makón az 1870. évi birtokstatisztikai fölmérés 1001 hold területen öt korlátolt forgalmú birtokot mutatott ki. Ezek közül egy városi, négy pedig egyházi tulajdonban volt. A kötött birtokok tényleges száma és nagysága azonban jóval nagyobb lehetett ennél. 1870-ben a város területe több mint 53 ezer hold, hisz ekkor még Lele község és Nagykopáncs puszta Makó határához tartozott. Ezek a határrészek a püspöki uradalom javadalmazását szolgálták, így több mint 12 ezer hold területüket a korlátolt forgalmú {239} birtokok között kellett volna kimutatni. További nehézséget okoz, hogy a város tulajdonában lévő földek területe a birtokstatisztika szerint mindössze 487 hold, holott valójában a városnak több mint kétezer holdja volt. Az eltérést az okozta, hogy a városi földek közül a statisztika csupán az erdők területét mutatta ki. Végezetül a korlátolt forgalmú birtokok közé kell sorolnunk a Közös Pusztai Gazdaság 653 holdját is mint közbirtokosságot, hiszen ez a hajdani úrbéresek osztatlanul hagyott legelőközössége volt. Mindezeket figyelembe véve 1870-ben Makón a „kötött” birtokok területe nagyjából 17 ezer hold, a határ 30-35%-a. 1872-ben – a lelei és a kopáncsi részek elcsatolásával – arányuk tíz százalék alá süllyedt, és a korszak végéig folyamatosan csökkent.

„A parcellázások és telepítések megindulásával a földáramlás a kötött birtokot sem kímélte …” – írta Kövér György – „A nagybirtok a távolabb eső, gyenge talajú, üzemi szempontból rosszul értékesíthető földjeitől igyekezett megszabadulni.”63 A 20. század elején a Makóval szomszédos pusztákat is föltörték. 1902-ben parcellázták az apátfalvi és a magyarcsanádi határban levő kincstári földeket: Tárnok, Szecső, Kuruc és Beka területét. A püspöki uradalom 1902-ben 1400 hold szántóföldet osztott szét Lele község lakói között, majd a következő évtizedben parcellázta nagykopáncsi birtokát. Nagyobb erdőirtások és telepítések zajlottak a Marostól délre, a Bánságban, Temes és Krassó-Szörény megye területén. A századfordulón Pallavicini őrgróf kezdett tárgyalásokat a kormánnyal a szomszédos Csongrád megyében lévő hetvenháromezer holdas birtokának parcellázásáról. A terv azonban a nagy ár miatt „az úr kapzsiságán megfeneklett”.64 A környékbeli földek parcellázása miatt számos hagyma- és zöldségtermelő hagyta el családostól a várost, és költözött a frissen föltört területekre. A nagyarányú elvándorlást jól mutatja, hogy 1880 és 1890 között Makó népessége csupán 8,8%-kal gyarapodott. „Hová lettek az emberek?” – tette fel a kérdést egy korabeli publicista. „Makó rajzik, rajokat bocsát ki a Bánátba. Itt már nincs eladó föld, tehát vándorol tovább, és földet keres.”65

1902. december 1-jén kezdték meg az apátfalvi határhoz tartozó Tárnok, Szecső és Kuruc kincstári erdőrészletek kiosztását kétholdas parcellánként. A licitáláson minden makói és apátfalvi szegény részt vehetett. Az első napon húsz parcella kelt el a becsárnál alig nagyobb összegért. „Ez mutatja, hogy a nép bármennyire is földéhes, de oly szegény, hogy nem képes versenyezni akkor, mikor pénzről van szó.”66 Az árverésen a makói kisiparosok is szép számmal jelen voltak, azonban nem engedték őket licitálni. Az ellenzéki Makó és Vidéke hetilap vezércikkben foglalkozott a történtekkel. Közölte Kocsis Sándornak, az iparosok képviselőjének levelét. Kocsis az ügyben sürgős kérelmet nyújtott be a földművelési miniszternek. Justh Gyula közbenjárásának köszönhetően a minisztérium engedélyezte a kisiparosok részvételét az árverésen. A Makó és Vidéke tollnoka így összegezte a történteket: „a tárnoki földek árverése olyan komédia, ahol a dobra a lebunkózott szociális igazság bőrét feszítették ki”.67

Makón a képviselő-testület 1902-ben, 1909-ben és 1910-ben több alkalommal parcellázta a Maros hullámterében lévő városi földeket, és azután tartós bérletként hasznosította őket. {240}

A következőkben arra keressük a választ, hogy milyen jellegű birtokfejlődés ment végbe Makón a dualizmus korában. A középparaszti birtok bomlása együtt járt-e a „szélső pólusokra csapódással” vagy csupán egyirányú folyamatként a törpebirtokok számának növekedését okozta?

A birtokok számának változása Makón

1820187018951928951306949415472

Szirbik Miklós 1835-ben már azt írta: „Amely darab földet ezelőtt 40 esztendővel egy háznép bírt, most azt 10-12 bírja.” A birtokok elaprózódásának okát a famíliák elágazásában és az idegenek betelepülésében látta.68 A parcellák száma a 19. század második felében robbanásszerűen növekedett: míg 1781-ben 656, 1820-ban 1072, addig 1880-ban már 20 874 birtokrészletre oszlott a makói határ. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a parcellák száma nem azonos a gazdaságok számával, s hogy egy birtokos több gazdaság tulajdonosa is lehetett.

A középparaszti birtok bomlásának folyamatát jól mutatja a makói Nagy György család kültelki állományának változása 1781 és 1880 között. A Vertics-féle felmérés idején a családnak három sessió (132 hold/1100ÿ-öl) földje volt az Igási és a Rákosi út közti tanyaövezetben. 1820-ra az addig egy tagban lévő telki föld a családi vagyonfölosztással földarabolódott, hat, egyenként huszonkét holdas birtokrészre.69 A birtokaprózódás ebben az esetben az osztott öröklés következménye volt. Hatvan évvel később, az 1880-i kataszteri fölmérés idején a terület már igen apró, 3-15 holdas parcellákra tagolódott. Az eredeti, 1781-i birtok ekkorra már harmincnégy részre bomlott, amelyen kilenc tulajdonos osztozott. Közülük csupán kettőről lehet biztosan tudni, hogy a Nagy György család tagjai. Ők örökségként jutottak a birtokukhoz, a többi tulajdonos viszont adásvétellel szerezte meg őket.70

A jobbágytelki birtokok elaprózódásaMakón már a 18. század végén megkezdődött. Tóth Ferenc szerint azonban 1781 és 1820 között a folyamat még nem volt igazán jelentős. Valamelyest csökkent az egytelkesek és az ennél nagyobb birtokosok száma, a negyedtelkeseké pedig növekedett. „A társadalom mélyreható tagolódása nem a telkes jobbágyok kategóriáján belül zajlott, Makó társadalmára az elzselléresedési folyamat jellemző.”71 A birtokaprózódás igazán jelentős méretűvé csak a 19. század utolsó harmadában vált. Ezt az egyre gyorsuló folyamatot a birtokeladások, birtokvásárlások és az osztott öröklés szokása okozta. Márton György szerint a 20. század első évtizedeiben a magas földárak miatt sok birtokos eladta a birtokát. A kapott pénzen a várostól távolabb, hasonlóan jó, de kétszer akkora területet vásárolt.72

Vizsgáljuk meg, hogy a birtokaprózódás folyamatával párhuzamosan zajlott-e fölhalmozás, növekedette-e a száz holdnál nagyobb gazdaságok száma és területe! Az 1870 utáni negyedszázad jelentős változást nem hozott, a birtokok száma csak kismértékben {241} növekedett. Ezután azonban visszaesés figyelhető meg. 1895 és 1915 között a száz hol

Címkék: mezőgazdaság

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu