Forrás:http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Mako/pages/monografia_2/013_a_hagyma_mako_nepeleteben.htm

 

A hagyma Makó népéletében

 

A társadalmi fölemelkedés útja

A hagyma Makón társadalmat, életmódot formáló növény volt. Találóan állapította meg Mocsár Gábor: „Előttem a makói hagyma többé nemcsak mint mezőgazdaságunk egyik fontos termelvénye, ételeink ízesítője, mint export cikkünk jelenik meg, hanem úgy is, amint társadalmi termékként a társadalom gondjait, problémáit is magába gyűjti […] A makói hagyma egymás fölé tömören egymásra tapadó rétegei […] az én szememben többé nemcsak különleges kémiai anyagokat, illatanyagokat stb. rejtegetnek, hanem társadalmi titkokat is.”

A Maros-parti város társadalmának és mezőgazdaságának fejlődése sajátos módon alakult. A török hódoltság után Makónak nagy lett a határa, magába foglalta a környező elpusztult falvak területét is, de népessége az újjátelepülés után csekély volt. A jó termőföld és a szabadabb életmód vonzotta a betelepülőket.

A reformkorszakban írta első történetírónk: „Makóra, ha rossz vagy, régi közmondás: de igaz-é? vagy mit értünk rajta? ez a kérdés. Úgy látszik, ezzel azt akarták a tsúfolók jelenteni, hogy Makó minden roszszat bévesz. Az igaz, hogy ide sok gyülevész nép tódult eleitül fogva, és még ma is, aki egyszer ide jön, nem igen megy ki innét; és éppen ez az oka a Város olly szaporán való nevekedésének, de ami Makónak ditsőségére válik, s azt mutatja, hogy itt az élés módja könnyebb, a tereh kevesebb, mint másutt.”

A város népességének gyors növekedése a föld elaprózódásához vezetett, amely nagyfokú zselléresedést okozott. A makói földnélküliek az iparban nem tudtak elhelyezkedni, a 19. század második felében az ármentesítési munkák során nem választották a kubikos életmódot, az amerikai kivándorlás idején nem kerestek új hazát, hanem vállalták a hagymatermeléssel járó gürcölést. Rendkívül nagy erőfeszítéssel, önkizsákmányolással vállalták a belterjes kertkultúrával járó többlet munkát. A megélhetés gazdasági kényszere terelte őket ebbe az irányba.

Az úrbéri per megnyerése, a belső legelő kiosztása a hagymakertészek életét egy csapásra megváltoztatta. 1861-ben 2370 föld nélküli zsellér jutott földhöz, méghozzá egy járandóhoz, 2200 négyszögöl területhez. Ez két-három-négyszerese volt annak a területnek, amelyen addig hagymát és zöldséget termelt. Legelő vagy erdő kiosztására más vidéken is sor került, de abból a területből külterjes gazdálkodással nem lehetett megélni. Makón viszont teljes vértezetében rendelkezésre állt a páratlan minőségű hagyma, a kertészeti szaktudás, és ekkor szinte ölükbe pottyant a termeléshez szükséges föld.

Ilyen kedvező körülmények az Elbán innen nemigen adódtak. Ugyanekkor 1502 házatlan zsellér pedig házhelyhez jutott. Mindez hat évvel a kiegyezés előtt robbanásszerű átalakulást idézett elő a gazdaságban és a társadalomban egyará

Makói hagymakertészek és gazdák Erdei Ferenc szociológiai könyvének borítóján

 

Már a 18. században a makói földművelőknek két rétege alakult ki: a szántóvetőké és a kertészeké. Az utóbbiak száma egyre gyarapodott. A makói hagymakertészek a szemtermelő tanyás gazdálkodási formától merőben különböző társadalmi-gazdasági termelési ágat hoztak létre. „A város mezőgazdaságában – írta Erdei Ferenc – két, elég élesen elkülönülő társadalmi termelőszektor alakult ki, amelyek mind a termelés jellegében, mind a termelők társadalmi helyzetében lényegbevágóan különböztek egymástól: az egyik a tanyai kis- és középparaszt-gazdák szántóföldi termelése és állattenyésztése, a másik a nem tanyás rendszerben gazdálkodó törpebirtokos-bérlő réteg tevékenysége volt, középpontjában a hagymatermeléssel […] Mindamellett a két réteg tudatvilága élesen elkülönült: egyiket a birtokos paraszti szemlélet jellemezte, a másikat a kisparaszti-kisvállalkozói szakmunkás jellegű felfogás. Ez az osztályellentétekig kiélesedett különállás olyan méretűvé vált, hogy a két rétegből származók közötti házasság a legritkább esetek közé tartozott.” Erdei Ferenc ilyen társadalmi tekintetben értelmezett „vegyes házasságból” született. „Apám – írta – családja zsellér eredetű, szegényparaszti múltú hagymás família, anyámé viszont tanyai telkes gazda család, s emiatt szüleim házassága is regényes körülmények között jött létre. De a házasság létrejötte után is teljes antagonizmus maradt fenn a két család között. Gyermekkori emlékeimben az apai és az anyai nagyszülők két összeegyeztethetetlenül eltérő világot képviselnek, s ez nem a mi családunk egyedi sajátossága; ez volt érvényes társadalmi méretekben Makón.”

Az általános gazdasági-társadalmi fejlődés fölvázolása mellett mikroszkopikus közelségből két hagymás család életútját is bemutatjuk. Érzékeltetni szeretnénk életmódjukat, életfölfogásukat. Mindenekelőtt Erdei Ferenc családjára esett a választás, hiszen az ország az ő szociológiai műveiből ismerte meg Makót. A másik Diós Sándor családja, aki legkitűnőbb adatközlőm volt, és atyai barát. Beavattam abba a tervembe, hogy a város néprajzát egyetlen adatközlő, az ő visszaemlékezései alapján kísérlem földolgozni. Mielőtt sor kerülhetett volna a módszeres magnós interjúra, érezve betegsége rohamos terjedését, meglepett nagyszerű paraszti memoárjának kéziratával. Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt című írását a róla szóló munka függelékében ki is adtuk. Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark szabadtéri néprajzi kiállításán az ő háza képviseli Makó népi építészetét és a hagymáséletmódot.

A két család múltja érzékeltetheti az általános makói gazdasági-társadalmi fejlődési folyamatot, amely alapjaiban különbözik a szomszédos települések mezőgazdasági viszonyaitól, de alkalmas arra, hogy bepillantást nyerjünk az általános mellett az egyéni hagymássorsok alakulásába is.

 

Az Erdei család sorsa

Zsellérből telkes jobbággyá válás

Az Erdei nevű családok Erdélyből származtak, erre engednek következtetni a családi név legrégibb alakjai: az Erdélyi és az Erdéli változatok. Nevük előfordul Erdélji, Erdéllyi, Erdéi, Erdéji, Erdelyi változatban is. Az Erdei alakváltozat a 19. század elejétől vált általánossá.

Mivel Makón az Erdei nevűek igen elszaporodtak, ragadványnevük alapján különböztették meg őket. Ilyenek voltak: Pikulás, Personátos, Tulipántos, Selyömgatyás, Pléhfogú, Ibolyaszemű, Bokszoló, Zongorista, Citerás, Kopasz, Szakállas, Kocsmáros, Túrós, Disznós, Bajuszos, Sarkantyús, Szakács, Egykezű, Sánta, Hosszúnyakú, Vadász nevek. Erdei Ferencéket Libás Erdeieknek hívták.

A család makói megalapítója Erdelyi András lehetett (származási száma a családfán: 1), Erdei Ferenc dédanyjának dédapja. Neve először az 1740. évi rovatos összeírásban tűnik föl mint házatlan zselléré. Rövidesen jobbágyi sorba küzdötte föl magát, 1753-ban már házzal, 2 szarvasmarhával és 2 lóval bírt, 1761-ben pedig 7 akó bort is szűrt. Az urbárium kihirdetésekor, 1772-ben fél jobbágytelken gazdálkodott. Két évvel későbbi összeíráskor 16 jugerum szántót, 24 jugerum rétet, 3 fossor szőlőt, egy második osztályba sorolt házat, 16 számos jószágot, 2 sertést és 50 juhot mondhatott magáénak.

Feleségének nevét nem ismerjük, de gyermekeiét igen. Hat fia és négy leánya született.

242. táblázat

Erdei András (1) gyermekei

István1745. augusztusIlona1746. szeptember 30.Ferenc1749. március 20.Kata1751. március 28.Mihály1754. február 27.András 1756. november 16.Pál1759. február 28.Erzsébet1760. december 23.Erzsébet1762. április 30.Ferenc1764. június 21.

(Forrás: Makói Belvárosi Református Egyház születési anyakönyvei)

A fiúk közül öten élték meg a felnőtt kort, 1782-ben valamennyien negyed-negyed telken gazdálkodtak. Az úrbéri földek kimérésekor egymás mellett kapták meg birtokaikat – az urbárium végrehajtásának megfelelően három helyen – a szállási földeket a

Rákosi út mentén, az ún. Eperjesi-völgyben, az egyik ugar földet Dálon, a másikat Jángorban. 1788/89-ben már veteményes- és szőlőföldjük is volt.

243. táblázat

Az Erdei család a város urbáriumában (1782)

NumerusNévMineműségBeltelekSzántóRétBeltelek kiegészítésJobbágytelek JugerumJugerumJugJugerum139Erdéli Mihály2/82/895–140Erdéli Ferenc2/82/895–141Erdéli István2/81/8951/8142Erdéli András 2/81/8951/8143Erdéli Pál2/81/16953/16

(Forrás: Tóth Ferenc 1988. 30.)

Erdei Andrásnak (2.6) Sarró Katalinnal kötött házasságából hét gyermeke született.

244. táblázat

Erdei András (2.6) és Sarró Katalin gyermekei

NévSzületés idejeHázszámÁllapotKeresztszülőkJános 1787. jan. 8.467gazdaFazekas István, Szakáts JuditAndrás1788. szept. 27.467gazdaBudai János, Nagy KatalinKatalin1792. jan. 24.– gazdaFazekas István, Szakáts JuditSámuel1794. okt. 10.–gazdaTakáts István, Kováts Erzs. István1798. ápr. 10.–gazdaBudai János, Nagy KatalinAnna1800. jan. 31.–gazdaFazekas István, Szakáts JuditSára1804. nov. 6.–gazdaFazekas István, Szakáts Judit

(Forrás: Makói Belvárosi Református Egyház születési anyakönyvei)

Erdei András bátyja, Mihály, két nagyobb fiát – amikor elszakadtak tőle – kielégítette, a maradék vagyont végrendelettel osztotta föl:

Alább írott érezvén mostani öregségemmel és 80-dik esztendőre lett jutásommal életemnek vége felé való közelítésemet, ép elmével s értelmesen szólható nyelvvel megmaradandó vagyonnyaimról az alább írott bizonyságok előtt következő végintézetemet tészem, úgymint: 1ször Minthogy István és Mihály fiaimat már ennek előtte következendő képpen kielégítettem, úgymint István fiamnak vettem házat 320 forintokon; ez pedig amidőn az árvíz által lerontatott, újonnan felépíteni segítettem, adtam Szentlőrincen 14 út szőlőt, azon kívül egy 3ad fű üszőt, Mihály fiamnak adtam készpénzbe 60 forintot, egy 3ad fű üszőt; ugyan ezért a mostan meglévő vagyonomból, úgymint a városban lévő házamból, mellyet édesanyámtól készpénzzel úgy váltottam magamhoz, hogy ezt Gyaraki Pétertől, aki azt 50 ezüst forintokon megalkudta, én váltottam vissza magamhoz; két fertály földemből, melyek közül egyik fertályt a földosztáskor szereztem, másikat Baksa Andrástól készpénzen szereztem; házi eszközeimből, Szentlőrinci 10 út szőlőből, lovaimból és szarvasmarháimból azon intézetemet tészem. 2or. Hogy a földemből egyik fertály holtom után vetés nélkül lévő puszta föld egyenlően István és Mihály fiamé légyen; a többi minden néven nevezendő vagyon Péter vélem lakó s valamikor az édesanyját tisztességesen eltemettető, így feleségem holta olta engemet fiúi kötelessége szerént megbetsülő s gondomat viselő fiamé legyenek; s ezeknek birtokába őtet sem fiaim, sem 3 menyecske lányaim ne háborgassák; eltakarításomat is nevezett Péter fiam tétesse meg; egyszersmind kötelessége lészen ezen most említett Péter fiamnak Mihály bátyja részére házi juss fejében 50 azaz Ötven forintoknak kifizetése. Mely testamentumu rendelésemet nevem után húzott kezem kereszt vonásával erősítem. Makón október 2. 1833. Előttünk: Turda Mihály perceptor, Borbola Mihály esküdt, Bánffi Péter nótarius. ör. Erdei Mihály x

Erdei András elsőszülött fia (3.1.) János (1787–1838) – Erdei Ferenc ükapja – kétszer kötött házasságot. 1806. november 26-án feleségül vette a Temető (ma Kálvin) utcában lakó Görbe János és Zsarkó Ilona hajadon leányát, a 16 éves Sárát, akitől 1808. január 21-én Erzsébet leánya született. Felesége elhalálozása után, 1817. december 17-én nőül vette Földházi János telkes jobbágy és Baki Ilona lányát, Évát.

 

406. Az Erdei família családfája

 

245. táblázat

Erdei János családja

NévSzületés idejeÁllapotKeresztszülőkIstván1808. jan. 21. zsellérCsala István, Kiss IlonaZsuzsanna 1820. aug. 10.zsellérCsala István, Szalai ErzsébetKatalin1822. okt. 1.gazdaCsonka János, Szabó SáraErzsébet1825. jún. 4.gazdaCsonka János, Szabó SáraMiklós1827. dec. 17.gazdaSzabó János, Szirbik AnnaMihály1830. aug. 6.földmívelőLengyel János, Fodor IlonaSára1834. márc. 9.földmívelőLengyel János, Fodor Ilona

(Forrás: Makói Belvárosi Református Egyház születési anyakönyvei)

Erdei János a galíciai Neusandecben báró Vaydenfeld gyalogregimentjében szolgált, obsitját 1811. március 31-én kapta meg. A zsellérsorból atyai örökséggel emelkedett telkes jobbággyá. 1825-ben fél telken gazdálkodott, jószágállománya két ló, két tehén volt. A magaviseletét bizonyító levél szerint: „Magát minden időben oly jámborul józanan és tsendesen viselte, hogy őtet […] jó magaviselete és szelíd erkölcse miatt szolgálattyába bátorságosan ajánljuk.” 662. szám alatti házát 1829-ben Molnár Istvánnak örök áron 275 váltóforintért eladta, az adás-vételt az uradalmi fiskális jóváhagyta, a helyi szokás szerint az átíráskor a tűzikasszába 2 forint 45 krajcárt fizetett be. 1836 nyarán az esküdtek a tanyán lévő két darab kukoricájában, amely a Fáskert mellett volt,8 forintot érő kárt állapítottak meg.

Szolgasors

Erdei János (3. 1) 1838-ban váratlanul elhunyt, a gyerekeket el kellett állítani cselédnek. Erdei Zsuzsanna (1820–1855) – Erdei Ferenc dédanyja – is szolgáló lett. Mivel „férjhezmenetele előtt anyává lett”, 22 éves korában született András (5. 1) fia, ezért az a lehetőség is lezárult, hogy jó házassággal révbe jusson. Az apjával majdnem egyidős, talán a város legnyomorultabb foltozó csizmadiájához – aki abban a temetői viskóban lakott, amely már a temetőcsősznek sem kellett – ment feleségül. Kondor Gáspár (1790–1866) a Szatmár megyei Istvándiban született, 1818-ban települt le Makón. 1822-ben feleségül vette Szabó István árva leányát, Sárát, akinek Gonosz Sára volt a ragadványneve. 1842-ben ikerszülésben halt meg. Erdei Zsuzsannának három gyermeke született Kondor csizmadiától, de mind fiatalon elhunyt.

Erdei Zsuzsanna 35 éves korában halt meg. Fia, András (1842–1926) – Erdei Ferenc nagyapja – három nagy terhet örökölt az élettől: a mérhetetlen szegénységet, a törvénytelenség bélyegét és az árvaságot. 1863. július 19-én meghalt a kis András nagyanyja, Erdei Jánosné is. Egyenes ágú örököse a három nagykorú gyermek (Erdei Katalin, Sára, Erzsébet), az elhalálozott fiának, Erdei Mihálynak hat kiskorú gyermeke (Erzsébet, Julis, Róza, János, József, Katalin) és a szintén elhalt Erdei Zsuzsanna három gyermeke (a házasságon kívüli Erdei András, valamint Kondor Eszter, Kondor Imre) volt. Nőtlen gyermeke, Erdei Miklós a szabadságharcban elesett, holttá nyilvánítása nem történt meg.

A kerületi gyámszolgabíró szerint Andrásnak, a törvénytelen gyereknek az anyai hagyatékból örök joga nem lehet, különben is 21 éves, így neveltetési költség nem forog fönn. A megyei árvaszék ítélete szerint az osztrák polgári törvénykönyv alapján az anyai vagyonból a házasságon kívül született gyereket a törvényes gyerekekkel egyenlő jog illette meg. Erdei András addigi nevelőanyját, Erdei Katalint jelölte ki az árvaszék gondnoknak, „aki hozzá anyai vonzalommal viseltetik”. Gyámapja csizmadiának szánta, de ő némi kísérletezés után levágta a kaptafát: Nem leszek suszter, inkább elállok béresnek.

Így került Erdei András az Úri utcai Fejérváry családhoz. A Fejérváryak 1643-ban Rákóczi György erdélyi fejedelemtől kapták nemességüket, birtokuk a róluk elnevezett Fehérvári (Fejérváry) dűlőben volt. Itt cselédeskedett a törékeny, pedáns és tiszta szolgálólány, Lőrincz Sára, aki – ha elküldték a boltba – mindig tiszta kötényt kötött maga elé. A cselédlány és a béreslegény egymásba szeretett. Amikor 1864. november 23-án összeházasodtak, az égvilágon semmijük sem volt.

 

Középparaszti szintre emelkedés

Erdei András és Lőrincz Sára előbb tanyásnak ment el, majd árendás házba költözött a mai Nádasdy utca 5. alá, később megvásárolták a Nádasdy utca l7. alatti házat.

Lőrincz Sára fölcsapott kenyérsütögető asszonynak. Talicskával vitte a szép púpos kenyereket a piacra. Egyszer Csanádon vásárolt két libát, háton hozta haza, tömte valameddig, és vitte eladni. A piaci árulással, kofálkodással teremtette meg a mindennapit. Erdei András járt aratni, hogy az évi kenyerük meglegyen, olykor földmunkát is vállalt, dolgozott a makói töltés magosításánál is. Erős, szívós ember volt. Nem kaszálta ki senki, sohasem panaszkodott, hogy melege van. A sármunkával is próbálkozott.

Nagyapám – emlékezik Bakos Sándorné – elmönt Szentösre téglát verni. Nagymama itthon maradt, de akkor mán vót ëgy-két gyerök. Csak novemberbe gyütt haza nagyapám. Közben a nagymama szorgoskodott, mer atyám még tavasszal elmönt. A gyerökök hítták az apjukat: édösapám, gyüjjön, van ám malacunk, mög liba is szokott lönni.

Lőrincz Sára a gazdaság gyarapítója, a család lelke a libázás mellett kötött ki. A megvásárolt libát néhány napig dédelgette, hizlalgatta. Amikor a piacra vitte, még a csőrét is megmosta, hogy szép piros legyen.

Harminchat évig jártak Perjámosra libáér – emlékezett a legidősebb unoka, Erdei András – mindön hétön kétször möntek, ha esött, ha fútt. Ernyős kocsival hordták, oszt soványan adták el. Olyat hoztak, amit mán löhetött tömni. Nem űk tömték, csak úgy adták el soványan. Náluk csak két napig vót a liba, adták tovább. Családjai mán tömték: az én anyám is tömte, Julcsa néném is, Rozi néném is. Ide is huszonöt libát, Julcsa nénémhöz is huszonötöt, Rozi nénémhöz is huszonötöt, de még a piacra is jutott. Perjámoson hordták össze a kofák kettő-három-ötivel, dajkám mög szödte össze a libákat. A kocsira kétszáz darab fért föl, mer négy sorba rakták, mer olyan nagy ernyős kocsi vót, gyékényponyvás. A ponyva rámán vót. A kocsiódal el vót rekesztve dërékon is. Az ajjába is fért ëgy sor liba, a derékba is, akkor az ernyőbe mögint fért két sor. Az ülés mögött vót ëgy nagy kupulyka, abba mindig vót ëgy gyerök, amelyik szoptatós vót, azt mindig vitték. Azér a kupulykába, hogy a libák mög në csípjék. Vasárnap este indultak, oszt akkor hétfün vót a piac, röggere odaértek. Asztán mög szërda délután möntek, csütörtökön vót a piac. Makón mán a péntöki piacon eladták, a másikat mög a szerdai piacon, amit vasárnap hoztak. Röggel két órakor atyám kötözte össze a szárnyukat mög a lábukat, rakta a kocsira, oszt vitték a makai piacra.

Előfordult, hogy egy vagon libát vásároltak. Versecen bevagonírozták, és itt Makón az állomásról lábon hajtották haza. A meleg és a hosszú út igen megtörte az állományt, sőt a Batthyány utcában egy falka fölrepült, és soha sem lett meg. Ez a nagy vállalkozás nem sikerült, de az egy lóval és lőcsös kocsival hetente kétszer lebonyolított libaszállítás bevált, a család fölemelkedéséhez vezetett.

A libázás idénymunkának számított, természetesen a földművelés is állandóan folyt, előbb bérelt, később saját földön. Amikor tanyát szereztek, a gabona- és takarmánytermelés jelentősebb állattartással is kiegészült. Tizenhárom járandót tudtak összeszedni, amely tizennyolc katasztrális holdnak felelt meg. A nagymama a kis Erdei Andrásnak többször mondta: Tudod, kisfiam, ha atyád nem ivott vóna, akkor nem tizenhárom járandót szöröztünk vóna, hanem huszonhatot. Ilyenkor a nagyapa közbevágott: Akkor vót szöröncsénk, ha be vótam rugva.

Erdei nagymama – idézte föl Bakos Sándorné, a másik unoka – rendkívül okos vót, természetös esze vót. Hogy számolt az fejbül! Pedig csak három hónapig vagy hétig járt iskolába. A piac után mindig gyütt a számolás. Na, fiaim, számójjunk! Monta, hogy ki hányat vött, mennyiér. A fiúk és a vők írták, ű mög magába számolt. Ű mindig hamarabb kiszámolta.

Életmódjukról a legidősebb unoka, Erdei András (a törpe) adott hiteles képet. Nagyon egyszerűen éltek, rettentő szerényen. Dajkám, amikor ráért, igen csak varrt, fódozott. Amikor a cérna már olyan rövid vót, hogy nem mönt át a tűn, akkó bedugta a tűt, a cérnát úgy átdugta. Mondom, mér csinájja, nagyon drága a cérna. Aszongya, drága, kisfiam, mög kő böcsülni a cérnát.

Nagyapa templomba járó volt. Hajtotta volna oda az egész családot. A nagyanyám odavágta: Mén, kend, eleget. Ha örökké a templomba lakna, akkor së imádkozná le azt a sok bűnt.

A nagymama nem tudott írni, de Erdei Ferenc (7. 1) egyszer megkérte: Dajkám, írja már le a nevét! Na, adjatok egy papírt! És szépen kezdte rajzolni a betűket: Lőrincz Sára.

Erdei András (5. 1), ha a kocsmában egy kicsit ivott, előkelően beszélt. Dicsérte gyerekeit, hogy milyen ügyesek, talpraesettek. Szerették gyermekei is, véletlenül sem bántották volna meg. Sovány, szikár ember volt, de erős és csontos. Ha valamit akart csinálni, mindig hajnali két órakor kelt, este viszont korán alvó volt. Nagy munkabírását öreg korára is megtartotta.

1917-ben, a legnagyobb aratási időben fogadott anyám ëgy béröst – idézte föl Bakos Sándorné –, hogy a járandó búzánkat lëarassa, de délbe elszédült, hazamönt. Akkor atyám azt monta: Ide hallgass, lányom, në möny të sëhova, mer most el van mind úgyis foglalva, majd én kimék, oszt a gyerökökkel mög tëveled összetösszük. Mingyár ki is kalapálom a kaszát. Úgy készüjjetök, hogy két órára ott vagyok. Úgy is vót. Siettünk ki, hogy a harmaton a kötelet mögcsinájjuk. Atyám fehér ingbe vót, az ujját fölhajtotta könyékig, oszt kaszált. Nem győztük bekötni, mer a markot is szödni köllött. Nagy vót a gaz, mög meleg vót. Ű mög csak vágta, kötötte. Ahogy csavarta a kötelet, a vége fölkarmolta a karját, vérzött nagyon. Mögtürülte az ingivel, egy csomó port vött föl, belecsapta. Rá së rántsatok, csak gyertök, oszt kaszált tovább. Amikor estelödött, édösanyám hazamönt főzni. Mi bátyámmal húztuk a gereblyét, a kaparékot is össze köllött kötni, oszt vittük a köröszt tüvibe. Néném mög atyám kötötték lë a körösztöket. Egész besötétödött, mikó készen löttünk. Édösanyám lëvágott ëgy nagy kakast paprikásnak, útközben vött ëgy liter bort. Jól tudott ám önni atyám, a kakasnak majdnem felit ű ötte mög. A bort is elfogyasztotta. Anyám sajnálta az apját, hogy egész nap kaszált. Elfáradt, ugyë édösapám? Nem fáradtam én, lányom, mán mönnék mögint kaszálni. Ekkor hetvenöt éves volt atyá. A nagyszülőket Erdei Sándor (7. 3) így jellemezte: „A nagyapa, Erdei András, fiatal korában korlátlan munkabírású, igazáért küzdeni kész, munkavállalásában és mulatozásban szertelenségre hajlamos, szikár ember volt. A nagymama, a madártermetű Lőrincz Sára munkaerkölcsben és szellemi erőben méltó társa volt férjének, odaadóan szerette, s hatvanegy éven át serényen, okosan fékezte, óvta, biztatta a nagytermészetű férfit.” Népes családjukból hat gyermek érte meg a felnőtt kort.

 

246. táblázat

Erdei András (5. 1) és Lőrincz Sára gyerekei

NévSzületés idejeLakhelyKeresztszülőkSándor1866. febr. 6.Nádasdy u. 5.Gera István, Hári JuliannaImre1868. szept. 15.Nádasdy u. 5.Gera István, Hári JuliannaJulianna1871. máj. 17.Nádasdy u. 17.Apjok Sámuel, Nagy Gy. KatalinAndrás1873. aug. 22.Nádasdy u. 17.Apjok Sámuel, Nagy gy. KatalinJulianna1876. ápr. 10.Nádasdy u. 17.Apjok Sámuel, Nagy Gy. KatalinImre1878. dec. 13.Aradi u. 3.Szirbik Ferenc, Patkós KatalinSámuel1880. okt. 5.Aradi u. 3.Apjok Sámuel, Nagy Gy. KatalinRozália1882. júl. 19.Aradi u. 3.Apjok Sámuel, Nagy Gy. KatalinFerenc1884. okt. 27.Aradi u. 3.Apjok Sámuel, Nagy Gy. Katalin

(Forrás: Makói Belvárosi Református Egyház születési anyakönyvei)

 

Az Erdei családban a nagyszülők voltak a szerzők, vállalkozói tevékenységükkel cselédsorból kisbirtokossá emelkedtek. „Minden hagymás-családnak – írja Erdei Ferenc – ez volt az útja Makón: a múlt század közepén mind zsellérek voltak, s közülük a szerencsésebbje és szorgalmasabbja kisebb-nagyobb földű család lett, de a középparaszti szintnél tovább egyik sem vitte, a nagyobb rész pedig földbirtok nélküli bérlő hagymakertész lett.”

Gyerekeik rövid életűek voltak, átlagos életkoruk harminc esztendő. Sándor 21 éves korában öngyilkos lett, gyufamérget ivott. Imriske egy-, Juliska ötévesen halt meg. Az alacsony, köpcös, ibolyakék szemű András (6. 4) 1897-ben feleségül vette Cs. Kis Ilonát. Házasságukból 1900-ban egy fiú született, András, aki törpe maradt. A családfő 28 éves korában hastífuszban halt meg. Julianna 1894-ben kötött házasságot Höss Antallal, gyermekük nem született, 48 évet élt. Imre 1916. április 19-én Djakova mellett Montenegróban hősi halált halt. Ő volt az egyetlen fiú a családban, aki nem ivott. A szülők őt szemelték ki gondviselőjüknek. Diós Eszterrel kötött házasságából két leány (Viktória, Eszter) született. Sámuel, a honvédi szatócs az első világháborúban katona, szabadsága idején halt meg. Csomor Erzsébettel kötött házasságából három gyermek született: Erzsébet (Strohner Józsefné), István (felesége Vajda Etelka), András (neje Tirszin Ilona). Rozália 1944-ben, férje, Nagy Gy. Sándor 1917-ben halt meg, három gyereket nevelt fel: Rozáliát (K. Kis Péterné), Ferencet (kivándorolt Amerikába) és Etelkát (Bakos Sándorné). Leghosszabb ideig Erdei Ferenc édesapja, Ferenc élt, 65 éves korában halt meg.

 

A paraszti élet fölbomlása

Id. Erdei Ferenc (1884–1949) lett szüleinek gondviselője. Ő kapta meg az Aradi utcai házat és Mikócsában egy járandót, amely a várostól egy kilométernyire esett. Erdei Ferencék bérelték Mikócsában azt a négy járandót is, amely a háborúban elesett Imrének jutott. A Belsőnyomáson, a Kereszttöltés mellett még két holdat művelt, ebben krumplit és dinnyét termelt. Kortyogóban volt szőlejük, benne néhány gyümölcsfával. 1909-ben nősült, vagontételben vásárolt libát, de a vész beleütött. Megélhetésük alapja már nem a liba, de a ragadványnevük megmaradt, öröklődött, hanem a hagymatermesztés volt. Az Erdei szülőktől nászajándékba kaptak egy teljes hagymás fölszerelést.

A kertészkedést 1928-ban tanyás életmód váltotta föl. Apósától kivette Királyhegyes közelében lévő 16 hold földjét, holdját öt mázsa búzáért. Egy hold saját hagymán kívül 2-3 holdat felesbe is kiadott. Keservesen meg kellett dolgozniuk, hogy talpon maradjanak. Búzából a haszonbér 80 mázsát tett ki, a vetőmag és a fejadag 20 mázsát. Kedvezőtlen időjárás esetén is meg kellett termelni búzából egy vagonnal. „Nem ismertem olyan embert – emlékezett Erdei Sándor –, aki a földművesmunka fogásait olyan fokon tudta, mint apám; ahogy kapált, kaszált, kaszát kalapált, kazlat vagy asztagot rakott, mind a fölső szintje volt a mesterségbeli tudásnak.” 1932-ig tartott a tanyai gazdálkodás, ekkor vásárolták meg az Új utca 1. szám alatti házat.

A nagyapának, Erdei Andrásnak (1842–1926) életeleme volt a munka, Ferenc inkább mindennel kísérletezett, új utakat keresett. Mint fürge észjárású ember a paraszti sorból való kitörés lehetőségeit kutatta. A megerőltető hagymáséletmódot megkísérelte fölcserélni az állattartással. Még tulipántermesztésbe is belekezdett. Erdei Ferenc utolsó művében ezt írta: „Apám tehát törzsökös hagymás volt, de a két nagyszülői család révén mi úgy nőttünk fel öcsémmel, hogy – mintegy klinikai kísérletként – az összes Makón lehetséges gazdálkodási formát végigéltük. Az alapállásunk az volt, hogy az Aradi utcai házból hagymát termeltünk a város körüli földeken, a magunkén is, bérelt földön is olykor, ahogyan a hagyma négyéves váltással forgott a földeken. De mi a gazdálkodó hagymakertészek közé tartoztunk, tehát mindig volt két lovunk, tehenünk, gabona- és kukoricatermelésünk és sertéshizlalásunk, de a fő ága hagyma volt, és mellette libatömés. Majd elhalván apai nagyszüleim, az anyai nagyszülők tanyájára költöztünk ki néhány évre, s ott tanyai gazdák módjára gazdálkodtunk. Házunk azonban továbbra is megmaradt a városban, innen jártunk iskolába, ide jöttünk haza vasárnap […] Azután újra visszakanyarodtunk városi hagymakertésznek, mindenestül visszatérve a hagymások társadalmi és gazdasági közéletébe.”

Idős Erdei Ferenc számára a legnagyobb iskola az első világháború volt. Sok makói kertésznél fölvilágosultabban gondolkodott. Fiai: Ferenc és Sándor, szándékai szerint tovább tanulhattak. „Volt abban valami pedagógiai zsenialitás – írta Erdei Sándor –, ahogyan az öregebb Erdei Ferenc megkövetelte gimnazista fiaitól a paraszti munkában való mindennapi részvételt. Az iskolai tanítás reggel nyolctól déli egy óráig tartott, délutánra otthon rendszerint előre kiszabott munkaadag várta a fiúkat: állandó feladatként az állatok körüli teendők, azon kívül még valami – rakodás, vermelés, hagymaválogatás, vetőmagtisztítás – a növénytermelés szezonmunkáiból. A tanulásra a reggel maradt; ha több volt a tennivaló, korábban kellett hozzá felkelni. A nyári szünetet teljes egészében a mezei munka töltötte ki.”

Gyerekeit rendkívül szigorúan nevelte. „Szerette dógoztatni a gyerököket – emlékezett Erdei András unokatestvér (a törpe) –, mikor Feri gimnáziumba járt, előfordult, hogy Ferus bátyám elmaradozott a kocsmában, de előtte mögmondta, hogy az istálló ki lögyön takarítva. A gyerökök erre-arra játszadoztak, az istálló mög úgy maradt. Éjfélkor hazagyütt az apjuk, és fölkőtötte a gyerököket, hogy tessék a munkát elvégezni.”

Id. Erdei Ferenc már nem volt képes a gazdaság gyarapítására. A város fő ütőerét, keleti kapuját a trianoni határvonal lezárta. Makó gazdasági virágzása kezdett színeiből veszíteni. Az újabb nemzedék a kemény munkát már nem is igen akarta vállalni; id. Erdei Ferenc sem. Ahhoz, hogy apjának gazdasága az ő keze alatt fokozatosan leépült, az italozás is hozzájárult. Nagy lelki megrázkódtatás közepett erről később leszokott. Bakos Sándorné ezt így idézte föl: „A Megyeház utcában laktak, de kint éltek a tanyán. Ferus bácsi hízót hozott eladni, ëgyet-ë, kettőt-ë, nem tudom mögmondani. El is adta, föl is vötte a pézt. Gondolom, vót rengeteg adóssága, ki köllött fizetni. Késő este vót, a gyerökök aludtak a szobába, mikor hallották, hogy gyün az apjuk haza kocsival. Várták az apjukat be, de nem gyütt. Hát, Feri fölkelt, kimönt. Keresi, szólongatja. Vót hátul ëgy féltetejű nagy szín, mintha valami zörejt hallott vóna onnan. Kinyitotta az ajtót, hát az apja ott vót. Ëgy kötéllel bíbelődött a sötétben, föl akarta magát akasztani. Hát mit csinál itt, édösapám? Gyüjjön be a szobába! Nem mék – aszonta – értsd mög, nem mék ki anyád elé së. Nem mék ki többet. Oda van a két disznó ára. Én nem mék többet. Fölakasztom magam. Haggyál ëngöm. Édösapám, ilyet në tögyön, könyörgött neki Feri, nagyon keményen beszélt a lelkire. Édösapám, próbálja mög, próbáljon valahogy lëszokni az italrul. Anyád elé nem mék! Hát, édösapám, mégis kigyün a tanyára, majd én kimék édösapámmal. Mögmondjuk édösanyámnak, oszt mögpróbál lëszokni. Ha nem bír, majd akassza föl akkor magát, de gyüjjön ki. Röggel Sanyi elmönt az iskolába, de Feri nem, hanem kimöntek a tanyára. A felesége mindjárt látta, hogy baj van. Feri beszélt, az apja nem szólt ëgy szót së. Elmagyarázta, hogy mi vót otthon. Ott aztán tényleg mögfogadta, hogy nem iszik többet. És nem is ivott. Még a cigarettát is elhagyta. Felesége sokszor mondogatta: Milyen boldog vagyok! Csak az a jó anyósom élne, oszt látná, hogy nem iszik a fia.”

A hagyományos paraszti élet kezdett fölbomlani. Ezt Erdei Ferenc az ő családjukban így látta: „Mi már csak tizenketten nőttünk fel, mint unokatestvérek, akik mind az 1900. és 1920. évek között születtünk. De e tizenkettőből összesen kettő folytatta tovább egyenesben a hagymás családi hagyományokat. A többi mind más pályára tért. A fiúkból lett tanító, pincér, bányász, csendőr; a lányok pedig iparoshoz, kereskedőhöz, tisztviselőhöz mentek férjhez.”

 

A Diós család sorsaA módos Diósok

A Diós család az ősi makói nemzetségek közé tartozik. Legrégibb ismert tagja, Diós István (1) Makón élte át 1686-ban a város törökök általi fölperzselését. Az 1717. évi összeíráskor az itt lakó 84 család közül azon 59 családfőhöz tartozott, aki Makón született. A legtekintélyesebb gazdák egyike volt.

Fia, István (2. 1) (†1769) szintén módos volt: 100 heverő barmos marhája, 25 méneses lova, számos juha, két ekebéli jármos ökre, ezeken kívül heverő ökre is volt, Ingóban és Szentlőrincen szőlője. Két gyerekéről tudunk: Istvánról és Jánosról.

István (3. 1) (1736–1816) vagyona és rátermettsége révén fontos közéleti szerepet töltött be. A református templom közelében, a Temető (ma Kálvin) utcában lakott rangos házban, amelyet az összeírások első osztályba soroltak. A házi telek 618 négyszögöles volt. A ház két szobából és két kamrából állt. Tagolódása: szoba–konyha–szoba–kamra–kamra. Az 1781. évi nagy tűzvész ezt a házat is elhamvasztotta.

247. táblázat

Diós István tűzkára

Forintkrajcár2 ház, 2 kamra, 2 istálló, 2 sertésól, tyúkól23020 köböl tisztabúza452018 köböl árpa1818 font háj216 sajt4327 itze vaj15965 akó üres hordó131 ponyva22 pár új csizma32430 kácsa330kender, fazekak, tálak, tányérok10Summa33345

(Forrás: Tóth Ferenc 1983. 28.)

Az urbárium idején két és fél jobbágytelken gazdálkodott, ez Makón 94 jugerum szántót és 50 jugerum rétet jelentett. 27 nagy lábasjószágot tartott, a két sertésólban

9 disznót, az esztrengában 100 juhot. Leégett házát még abban az esztendőben újjáépítette, sőt szomszédjának, Baranyi Jánosnak leégett házát is megvásárolta. Ennek egy részét a református Kisköz nagyobbítására adta.

Tíz évig kurátora volt a református egyháznak. A tűzvész után ő építtette föl a templom tornyát, öntette Budán a harangokat, toronyórát csináltatott, a templomot kőfallal vetette körül, a torony gombját aranyoztatta, az arannyal futtatott keresztelő medence költségeihez 10 forint adománnyal járult. Amikor a templom tornyának újjáépítéséhez elfogyott a pénz, „a piacon, ahol legnagyobb volt az embercsoport, leveszi nagy süvegét: elkezd kérni és kéregetni. Az emberek meglepetve tekintik előbb a tisztes öreget, de miután látják, hogy amit az öreg tesz, nem tréfa […], hallják a kérést Istennek nevében: meghatva, sokan sírva közelítenek az öreghez, elkezdődik az adakozás […] és nem telik bele két óra, máriásokkal, húszasokkal s tallérokkal özönig megtelik a nagy süveg”.

A Diósok családfája

 

Testvére, Diós János (1747–1795) két jobbágytelkes gazda, de van egy fossor szőlője és 1/8 szilvása. Állatállománya 1787-ben 14 nagy lábasjószágból, 80 birkából és 4 sertésből állt. Háza a nagy tűzvész idején hatosztatú volt: szoba–konyha–szoba–kamra–kamra–kamra. Akkoriban ennél nagyobb parasztház nemigen volt Makón. Hódmezővásárhelyről nősült. Darida Lukács házas zsellér hajadon leányát, Máriát vette nőül. Apósa is Makóra költözött, de nem kedvezett számára a szerencse, az 1781. évi tűzvész mindenét elhamvasztotta. Felesége halála után újra megházasodott. Varga György özvegyét, Rátz Annát vette feleségül. Első házasságából 5, másodikból 2 gyerek született.

A mostoha miatt az apa és a gyerekei között annyira elmérgesedett a helyzet, hogy inkább választották a zsellérsorsot, mintsem a mostohát anyjuknak tekintsék.

Diós Mihály (1772–1844) semmi örökséget nem kapott apja után, házatlan zsellérként tengette életét. A Diós családban az ő neve után jelent meg először a kertész megjelölés. Gazdacsaládból nősült, Peszeki István egytelkes jobbágy hajadon leányát, Zsuzsannát vette nőül. Az 1820-as években favágó volt a város leggazdagabb kereskedőjénél, Dobsa Sámuelnál, aki két gyerekének is keresztapja volt. Első feleségétől négy fia és öt leánya született. 1817-ben újból megnősült. Síros (Zsíros) Ilonától még három gyermeke született.

 

A szolgamódtól való szabadulást a hagyma jelentette

A fő ághoz tartozó Diós József (1810–1881) előbb hányatott zsellér életet élt, de a jobbágyfölszabadítás után mégis sikerült 16 köblös földet vásárolnia, ezen tanyai gazdálkodást folytatott. Megvásárolta a Bajza utca 48. számú házat, a tanyáról ide költözött. A földet fokozatosan eladogatta, hogy ne vigyék el katonának gyerekeit. Két szép bodor hajú, barna fia volt, nagyon szerette őket. A vagyon többi részét – a szájhagyomány szerint – elkutyázta. Amikor jött be a tanyáról, teli volt a kocsiderék kutyával, a kocsi mellett is szaladgált egy falka. Kedvére való kutyáért két mázsa búzát is adott. A kutyák úgy rákaptak a túrós lepényre, hogy feleségének külön is kellett sütnie számukra. Tönkre is ment. Amikor fia húszéves volt, se nadrágja, se bocskora nem volt, rongyokat fűzött a lábára, úgy őrizte a libákat.

Elsőszülött fia, szintén József (1842–1925) már megérte mindazt, amit a makói Teknyőkaparó megjósolt: a lőcsetlen kocsit, a kőkéményt, a fogatokat, amelyek ló nélkül szaladtak stb., de ő konokul ragaszkodott elődei életmódjához. Maros-vizet ivott, még télen is elment cserépkorsóval a jó italú folyóvízért. Rizskását nem evett, mert olyan vele a hurka, mintha kukaccal lenne tele, csak a köleses hurkát tartotta igazinak. A tejeskávét is megvetette, mert az gönnyedség, vagyis genny színű. Városszéli nádtetős házát a város Putri 9. alatt tartotta nyilván, ez lett a Bethlen u. 2. A szoba–konyha–kamrás épület előtt repülőeresz húzódott. Az utcai homlokzat egyablakos, a konyha szabadkéményes volt. Házukon túl legelő volt. Ballangóval tüzelt. Ezt a könnyű gazt – mint az ördögszekeret – vitte a legelőn a szél; vasvillával szedegette össze, és talicskával tolta haza. Egész kazalra valót gyűjtött össze belőle.

Gyermekkorában cselédeskedett, azután leginkább a püspöki uradalomban volt részes, ott egész hónapig tartott az aratás. Nemcsak gyermekeit, de unokáit is ő tanította meg kaszálni. A családban senki sem értett úgy a kaszavásárláshoz, mint ő. Unokájának, Diós Istvánnak olyan kaszát vásárolt, hogy alig kellett kalapálni. A többiek kalapálták és fenték, de az övé mindig fogott. Ezért azután komiszságból bekenték szalonnával meg fokhagymával. Majd nem lesz ő olyan nagy legény – mondták. Úgy is lett.

Fiainak biztatására idős korában elkezdett hagymát termelni, de valójában sohasem szerette meg. Akármennyit ígértek termelvényeiért, neki mindig kevés volt. Tavaszra azután fokhagymája kifújta magát, amikor a falkerítést tapasztotta, azzal kalapolta le. Ha fiai eladták hagymáját, oda se ment válogatni, csak dörmögött, lett volna még ennek ára, miért adjátok el. A vöröshagymát a nyitott eresz alatt tartotta. Amikor zsákba rakták, nem találtak annyi szépet, hogy színelni tudták volna a zsákok tetejét, annyira csírás volt.

A hagymatermelésből végül mégis két katasztrális holdnyi földet tudott apránként venni; 1909-ben 1260 koronáért házat vásárolt a Fekete utcában (Móra Ferenc utca 90.). A ház nem volt nagy, de portája két utcára szólt. A Bethlen utcaihoz viszonyítva a fölemelkedés kifejezője. Az utcai szobában sötétkék sarokpad volt piros tulipánnal. A fölvetős ágyon négy – lapjára rakott – párna. Az utca felől sublót. A kemence nem olyan volt, mint a cserépből rakottak; hirtelen ment össze, mert vesszővázra készült. A szoba földes volt, az ágy alatt sárga festékkel fölkenve, a többi rész mázolva. A sublót fölső fiókjában tartották az ünneplő ruhát, középütt az asszonyi ruhát, alul meg az ágyneműt, az abroszt, a szakajtóruhát stb. A tükör mellett láncos óra, az asztal alatt korsó. Kép, de még fogas sem volt a falon.

A konyha eresz felőli részében – két vizes korsót kivéve – semmi sem volt. A Maros vizet ivásra használták, a főzéshez kútvizet. Konyhai eszköz néhány cserépedény, a padkán főzéshez vas háromláb. A házban az összes dísztárgy a konyha falán lévő néhány tányér. A kamra nem volt bezárva, de oda még az unokák se mehettek be. Az ereszalj vége be volt ponyvázva, oda tettek ki a galambnak cirokmagot. Az eresz alatt volt két nagy láda: az egyikben morzsolt kukorica, a másikban búza.

A ház végében szín állt. Kocsiszínnek épült, de fűteni való szalmát tartottak benne. Mellette disznóól. A konyha előtt húszmázsányi kukorica befogadására alkalmas, tapasztatlan kukoricáskas. A tyúkok a kas alatt tanyáztak. Csak kopasz nyakú tyúkokat tartott, mert azok jobban tojtak. Az udvaron terpeszkedett még egy eperfa. A kertben különféle szőlők, kecskecsöcsűtől a mazsoláig. Gyerekféle oda se mehetett be. Nagyon takarékosak voltak, a szalmát fűtés előtt meglocsolták, hogy ne lobogjon el gyorsan.

Diós József józan életű, becsületes ember volt. Ugyanezeket a tulajdonságokat Diós Sándor emlékiratában az egész makói földnélküli mezőgazdasági munkásságra is általánosította. „A tisztesség, a munka, a becsület, a szorgalom, a takarékosság” jellemezte ezt a társadalmi réteget. A társadalomnak azokat a tagjait, akik ezeken az erényeken túltették magukat, vagy semmibe vették, szinte kiközösítette magából. Ez a morális magatartás is szükséges volt ahhoz, hogy a hagymatermelés révén ez a társadalmi réteg fölemelkedjék.

A kanásznak vagy béresnek elállított gyerek pénzbeli keresetéhez soha nem nyúltak. Kiadták kamatra, mivel akkor még bank nem volt Makón. Házasságkötéskor ebből az összegyűjtött pénzből indultak az életnek a fiatalok. Diós Károly kamatra kiadott pénze odaveszett, de azért az apja neki is vásárolt egy kis házat.

Diós József harmadszülött fiát, Mártont (1874–1951) hétéves korában állította el kanásznak Kúsz József tanyára. Jó ember volt a gazdája, ő tanította meg imádkozni. Amikor a tanyából az ugarba elmentek kukoricát kapálni, éjjel a kocsiderékban aludtak.

A következő évben Veszett Bíróhoz került. Erzsébetre széllel olyan hóvihar kerekedett, hogy a pallattalan istállót is telehordta hóval. A kanász és a béres a marhák elé, a jászolba feküdtek, hogy meg ne fagyjanak, a teheneknek leheleténél melengették magukat. Másnap dél volt, mikorra a gazda az istálló körül elhányta a havat, és kiszabadította őket. A kis kanász annyira el volt gémberedve, hogy gazdája hóval dörzsölgette. Este megszökött a tanyáról. Tizenegykor ért haza. Olyan rettenetes állapotban volt, hogy az anyja nem ismert rá.

Borbás Józseféknál öt esztendeig szolgált. Gazdájának induláskor egy borja és rossz tanyája volt, de szorgalmasan dolgozott. Az öröklött nyolc hold földhöz száznegyvennégyet szerzett, tizenkét tanyát bontott le körülötte. Lova 28, szarvasmarhája 32 volt. Borbásék lettek mintaképei. Amit ott látott és tanult, azt sohasem felejtette. Azt az életet, azt a szorgalmat és munkamódszert követte élete végéig. Belenőtt a Borbás családba, második otthona lett. Nem az istállóban, bent a tanyában laktak.

Diós Márton szívós, zömök, vaskos ember volt. Amikor elment katonának, elszaladt Károly bátyjához elköszönni. Éppen arról beszélgettek a szomszédokkal, hogy Márton egy köböl búzát (120 liter, 95 kilogramm) egyedül fölvesz a vállára. Térullad van szó, öcsém. Az öreg Samu bácsi nem hiszi el, hogy fölvöszöd a vékábul a zsák búzát. A vékában állás a föladat nehezítését jelentette, így nem lehetett a zsák fölvételénél meginogni, topogni. Samu bácsi ajánlatot is tett: Mérjük ki a köböl búzát, oszt ha el tudja vinni, vigye, az üvé. Beállt a vékába, a zsák kívül. Nekihajlott, és már vitte is a kapu felé. Samu bácsi rítt. Öcsém, hozd vissza a búzámat, mer nincs cipónak való. Mos mán látom, milyen erős vagy. Visszavitte.

Gyöngyösre a 4. sz. közös huszárokhoz vonult be 1895-ben. A tanulatlan béresgyerek napi négy krajcár zsoldjából kettőt fölajánlott szakaszvezetőjének, hogy tanítsa meg írni, olvasni.

Miután leszerelt, nem akart tovább cselédeskedni. Diós Sándor írta: „Asszonynak való után nézett. Nem ment messze, az utcájukban, a közeli szomszédjukban lakott Patkós Mihály. Volt annak eladósorban lévő lánya. Az anyjától tudta az apám. Ő nem is ismerte. Azt mondta neki az édesanyja, eredj, fiam, és kérd meg a kezét, hátha hozzád adják. Nem soká gondolkozott. Egy vasárnap este átment. Megkérte. Rövidre fogta a dolgot, azt mondta, holnap este megint visszajövök, akkorra nékem biztos választ adjanak, mert, ha nem adják hozzám a lányukat, én már holnapután máshova megyek. A lánynak az apja kicsit gondolkozott. Neki már akkor nyolc járandója volt, lova, kocsija; a legény apja nincstelen zsellér, egy talpalatnyi földje se. De ismerték, becsületes, szorgalmas; a gyerek bérét mind félrerakta. Honvédban a Perczel utca 43. számú házat akkor már megvette a fiának. Volt hova fészket rakni a fiataloknak. A jövendő apósa megkérdezte: Miből számítsz,

fiam, megélni? A bátyjai már akkor kertészkedtek. Mondta, hogy ő is úgy akarja, mint bátyjai. Haszonbérelnek egy kis földet, majd meg mennek napszámba, és majd megélnek valahogy. A következő este Patkós Mihály már hozzáadta a lányát.”

Patkós Mihály kis honvédi házból indult. „Összeállva nyolc–tíz kertésszel, még vasút nem volt, sokszor megjárta Aradot, Temesvárt és Erdélyt. Ahogy nőttek a gyerekek, vöszögette a közeli járandókat. Szaporodott a hagyma vetésterülete, a gyerekeknek munkát kellett adni, hogy legyen nekik szép ruha meg bőséges táplálkozás. Ő is új házat csináltatott a Fekete utcában 1904 körül, nem is akármilyet. Még most is, 70 év után is jól áll. Ő a gyermekeket nem állította el, tudott nekik munkát adni. Büszke volt rá, hogy Makón neki volt először egy járandó hagymája.”

Diós Márton 1899. január 8-án vette feleségül Patkós Juliannát. Szerény hajlékon kívül nemigen volt semmijük. Amikor az első gyerek megszületett, nem volt egy szál tűzrevalójuk, bölcsőről nem is beszélve. A gyerek fekvőhelye a teknő lett. Diós Márton télen tuskózni járt, abból faragott maguknak asztalt és széket. Mivel béreséveiben szemtermelő tanyai gazdaságban dolgozott, a hagymatermeléshez nem értett. Ő csak negyven fillért kapott egy napra, a felesége ötvenet. Életük szakadatlan munkával telt. A hagymaföldre talicskával jártak. Ezen tolták ki naponként a gyerekeket a földbe. Összeütöttek csutkából egy kunyhót, rossz időben oda tolták be a talicskában tanyázó gyerekeket.

A feleség a pelenkát és a ruhát éjszaka mosta. Amikor már három gyerek volt, az édesapa szerzett egy cukrosládát, alá két tengelyt faragott, gömbölyű fából fűrészelt négy kereket, ez lett a babakocsi.

Közben két hold földet is vettek. A pécskai vásáron vásároltak egy vörös riska tehenet; disznók addig is voltak. 1910-ben már öt hold földjük volt. Ekkor már nem győzték a talicskázást, szereztek a szentiváni vásárban két gyönge lovat, egy könnyű kertészkocsit, új lószerszámot, Kucses Károlytól Sack ekét.

Az apa Borbáséknál tanult szorgalmat, takarékosságot, rendet és fegyelmet, ezt családja életében is alkalmazta. Nagyon szigorúan nevelte a gyerekeket, de nem zsarnokoskodott fölöttük. A kemény munkát megkövetelte. Azt tartotta, ha a gyereknek nincs elfoglaltsága, rosszban töri a fejét. Ahogy nőttek a gyerekek, a háznál kívül és belül nekik kellett rendet tartaniuk. Előfordult, hogy a szülők munkából hamarabb hazaérkeztek, meglepték őket. Jaj volt, ha nem végezték el a kiszabott munkát. A mezei munkába is hamar be kellett kapcsolódniuk. 1908 júniusában megszületett a negyedik fiú, Lajos. „Aratáskor – írja Diós Sándor – az anyám a gyermekágyat feküdte. Helyette marokszedőnek az apám engem meg Pistát vitte ki. Ő kiment hajnalba, megcsinálta a kötelet, amibe a kévéket kötöttük. Minket az anyám fél hatkor költött: Menjetek, fiaim, apátok már vár benneteket. A földet tudtuk, hol van, nem messze volt, bőgatyánk volt. Kapjad a gatyaszárat, Pista, oszt trappoljunk. Kint az apám kaszált, Pista hányta a kötelet, én meg sarlóval szedtem a markot. Mikor egy rendtábla le volt vágva, azt mondja az apám: No, fiaim, pihenjetek egy kicsit, majd én bekötözöm, aztán majd összerakjuk.

A kukoricaszedés után kezdődött a gyökérszedés, amit naponta talicskáztak haza, aztán a hagymaföld ásása, még ki nem fagytak belőle. Az ásás férfimunka volt, de bizony Diós Mártonnénak is be kellett segítenie, majd a gyerekeket fogták be. Mikor három gyerek volt, „anyám már otthon maradt – vetette papírra Diós Sándor –, helyette én mentem. Az apám egy kopottabb, kisebb ásójába húzott egy könnyű nyelet, az volt az én ásóm. Naponként mentem az apámmal földet ásni. Ha nem sokat is, de amit én felástam, azzal is szaporodott, azt se kellett neki. Így szoktattak a munkához.”

Az apa a gyerekeknek munkába való nevelését nagyon fontosnak tartotta. Előfordult, hogy olcsó fuvarokat vállalt, csakhogy foglalkoztassa a fiúkat. Arra ügyelt, hogy életkoruknak megfelelő munkával terhelje őket. Szigorú és következetes munkaerkölcsre szoktatta őket. Életük minden mozzanatát a zsellérsorból való fölemelkedés gondolata hatotta át.

Amikor kitört az első világháború, két napon belül Diós Mártonnak is be kellett vonulnia. A feleség a két nagyobb fiúval folytatta a gazdálkodást. Diós Márton 1914 decemberében szabadságot kapott. Január 2-ára Makóról és környékéről 365 kétfogatú kocsit hívtak be hajtóval együtt a vásártérre. Két tartalékos huszár saját lován rukkolt be, az egyik Diós Márton volt. Semmiféle katonai rangja nem volt, a századparancsnok mégis egy szakasz parancsnokává tette. Arra haláláig büszke volt, hogy ő, a zsellérivadék saját lován vonult be katonának.

A megtakarított pénzből és az 1914. évi termésből megvették a Batthyány u. 53. számú házat. Ez Erdei Ferenc szülőházától két portával volt beljebb. Hagymakertész

ennél rangosabb helyre nem költözhetett volna. A feleség az adásvételi szerződést alá-

írás végett elküldte a rajvonalba, amelyet ilyen sorokkal kapott vissza: „Kedves feleségem, mit vergődsz te az ilyesmivel, majd kapok én itt földet annyit, hogy örökké cipelhetem.”

Diós Márton szorgos munkával húsz katasztrális hold földet kapart össze. Ebből azután a Rákosi korszakban baj is származott. Sándor fia erre így emlékezett: „Apám nem volt kulák, de mindönt kisöpörtek, mindönt elvittek, és én akkor elmöntem. Édösapám, hát, mi baj van? Aszonta az anyám: Fiam, el köll adni a dunnát, a párnát. Hát, ilyen nincs, édösanyám. Mi hiányzik? Sömmink sincs – aszonta –, sömmink, nézz szét. Vittem nekik öt mázsa búzát, a testvéröm hozott valamennyi kukoricát, úgy hogy az öregöket talpra állítottuk. Mögmaradt a tehén, vittem nekik szénát, mer a szénát is kisöpörték, mind elvitték. Apám jóba vót Erdei Ferenccel, valamikor szomszédok vótak, hát írt Ferencnek, oszt nem bántották többet.”

Diós Márton testvérei is szépen boldogultak. Legidősebb bátyjának, Józsefnek nem kedvezett annyira a szerencse. Nyolc hold földet vásárolt, de nagy részét óvadékba kellett befizetni – leánya csendőr őrsparancsnokhoz ment férjhez – és ez odaveszett.

Diós Károly huszonkét holdat kapart össze. Mindig a legelhanyagoltabb földeket vásárolta meg, mert ehhez olcsóbban jutott hozzá. Egyszer olyan tarackos földet vett, hogy az ásó vagy az eke alig tudott belemenni. Egy hold földet másfél napig szántottak, az eke után négyen szedték a tarackot. Annyi összejött belőle, hogy rudas kocsival hordták haza.

Legtöbbre Diós János vitte. A város alatti járandóit eladta, és a makói Pusztán vásárolt harminckét holdat. Cselédből nagygazda lett. A Rákosi-korszakban kuláklistára került. „János bátyámnak – idézte föl Diós Károly – Rózsi lánya lött a gondviselője. Mint kulákhoz mindig járt a végrehajtó, mindig koppasztották. Utoljára mán nem vót mit elvinni. Még akkor ëgyször kimöntek az adótul foglalni. Neki vót két karszéke, ëgy kopott asztala mög ëgy pad, ëgy ágy. Aszt mongya neki a végrehajtó: Hát, János bátyám, mögént tuggya, mér gyüttünk. Tudom, aszongya. Na, hát még mi van magának? Na, most nézzön rajtam végig, mög Rozi lányomon. Ami fiatalabb bútor, az Rózsié; ami ócska, az az enyém. Akkor azt mondja a végrehajtó: János bácsi, ha először is ezt találtuk vóna, nem gyüttünk vóna magáhon csak ëccör. Isten mögáldja. Avval elmöntek.” Öregkorára kötötte a hagymaszárításhoz a nádrácsot, vitte a piacra. Ilyesmiből tengette életét.

 

Diós Sándor világa

Diós Sándort (1899–1976) már nem állította el az apja cselédnek. Szükség volt a gyermek segítségére otthon. Mint elsőszülöttre több felelősség hárult. A társadalmi korlátokat nem tudta áttörni.

Öccse, József sem akart paraszt maradni. „Ha az apám – emlékezett Diós József – nem gyün haza a háborúbul, én kőműves lönnék azúta. Azt nagyon szeretöm. Ács, kőműves. Ezöket a ládákat mind én szögeltem. Azt mondta az apám, hogy mind piaci légy az iparos, ű nem nevel piaci legyet.”

Unokatestvérük, az Apátfalvára sodródott Diós József, kovács vagy kőműves szeretett volna lenni, de édesapjának az volt a véleménye: „Nem, fiam, nem nevelök csavargót.” Amikor megnősült, a tanyán valóságos kovácsműhelyt rendezett be, még fújtatót is vásárolt. Otthon minden kovácsmunkát elvégzett. Harminckét évig maga patkolta lovait. Amikor 1960-ban belépett az apátfalvi Petőfi Termelőszövetkezetbe, az építő-

brigádba kérte magát. Nyugdíjazásáig ott dolgozott.

Diós Sándort 1917-ben besorozták a szegedi 2. honvéd tüzérekhez. Kikerült az orosz frontra. 1918 decemberében ért haza. 1921-ben házasságot kötött a szintén hagymáscsaládból származó Erdei Erzsébettel. Ez a család is zsellér eredetű volt. 1850-ben még mindkét dédszülő házas zsellér. Erdei Bálint és Burunkai Mihály házas zsellérként 1861-ben, a belső legelő kiosztásakor kapott egy járandót. Ezen kezdtek hagymát termelni. A szülőknek már kilenc holdat sikerült szerezniük.

Nem nagy lakodalmat tartottak, csak a közvetlen rokonságot, és a két-két szomszédot hívták meg. A nehéz idők ellenére a menyasszonyt rendesen kiházasították. Novemberben esküdtek, tehát télnek mentek. Aratásig a két szülő látta el a fiatalokat. Mindkét helyre el kellett menniük aratni, és egy évre megint megvolt a búzájuk. Diós Márton szoba–konyha–kamrás házat vett a Botond u. 15. alatt, valamint kukorica- és hagymaföldet adott.

Tenger sok munka szakadt nyakukba, de meg is lett az eredménye: már 1922 októberében egyköblös szántót vettek az apátfalvi határban. Az elgyomosodott földet Diós Sándor egyedül ásta föl, szépen kitakarította a taracktól. A következő évben már hagymát rakott bele. 1924 tavaszán hatvan mázsa búzáért fél hold szántót vett a közeli Kákáson. Ezután a hagymások főutcájában, az Aradi u. 86. (ma 94.) számú házat vásárolták meg. A pénzromlás miatt kétszázötven mázsa búzában állapodtak meg, amelyet napi

piaci áron készpénzben kellett kifizetniük. A vételárból százötven mázsa búza értéket a szerződés megkötésekor, a többit 1926 februárjában.

1925 őszén meghalt Diós Sándor apósa. Özvegye három lánya között szétosztotta a földet, amelyből három katasztrális hold jutott egy részre. Ezt felesben művelték, nevükre az anyós halála után, 1949-ben került. A gazdasági világválság nem kedvezett a hagymásoknak, de 1931 novemberében azért vettek az apátfalvi kákási ugaron egy hold szántót, 1933-ban egy járandót. 1936 októberében 2750 pengőért újabb járandót szereztek. A következő év nyarán újra az apátfalvi kákási ugarban alkudtak meg egy hold szántóra. 1940 tavaszán a kőhíd mellett vásároltak 5100 pengőért egy járandót. Az 1930-as évek végétől Diós Sándort gyakran behívták katonának, felesége nyakába szakadt a gazdálkodás minden gondja. Lelassult a birtokszerzés üteme, de 1942-ben sikerült azért Apátfalván kétezer négyszögölnyi földet vásárolniuk. Az apátfalvi határban valamivel olcsóbbak voltak a földek, de ez sem volt messze házuktól. Minden földjük a várostól keletre esett, a vöröshagymának ez felelt meg legjobban. Szüleik halála után még három holdnyit örököltek. Így életük során tizennégy holdat gyűjtöttek össze. Diós Sándor halála előtt, betegágyán emlegette: Elértem célomat, az Aradi utcában vásároltam házat, és annyi földet szereztem, amennyit képes voltam megmunkálni.

A makói hagymakertészek a cselédsorból önsanyargató munkával emelkedtek föl kis- vagy középparaszti szintre. A termelőszövetkezetek szervezésekor foggal és körömmel ragaszkodtak földjükhöz, ezért ameddig csak lehetett, nem léptek be a szövetkezetbe. Diós Sándor az agitátorok előtt nem zárta be a kaput, szívós következetességgel fejtette ki a maga véleményét. Amikor nem bírtak vele, beidézték a tanácsházára, és ijesztésül a falhoz állították. Így lett 1953-tól 1959-ig a Felszabadulás Termelőszövetkezeti Csoport tagja. Ekkor sem lépett ki, hanem egyszerűen kimaradt. Nem értett egyet, hogy csoportjukat beolvasszák egy másik szövetkezetbe. „Akkor kaptam egy idézőt – emlékezik Diós Sándor –, rajta tizenhét téeszcsé tag neve, hogy itt és itt jelenjünk meg, és kimérik földjeinket. És úgy is volt. A városi tanácstól kijött egy tisztviselő, és megmutatta, itt van 87 katasztrális hold föld, ez a tiétek, osszátok föl. Föl volt tüntetve, hogy ki mennyit vitt be, és mi mértük azt széjjel.”

Nem lett szövetkezeti tag legfiatalabb öccse sem; lányai is az egyéni gazdálkodás útját járták. István öccse viszont termelőszövetkezeti elnök lett Csanádpalotán.

Diós Sándor halála után felesége a kemence padkáján ülve, sírva kesergett: „Rettentő sokat dógoztam, mer aszt mondta az én uram, hogy dolgozzál hatvanig, aztán majd másképp lösz. Mindig csak dógoztam, mindig csak dógoztam, […] nem is szeretök rulla beszélni, nem is szeretök rágondolni.”

 

Az életmód változása

 

A két család életén megkíséreljük érzékeltetni, hogy az a társadalmi-gazdasági fölemelkedés, amelyet a hagymatermesztés tett lehetővé, miként változtatta meg széles társadalmi réteg életmódját. Vizsgálódásunk középpontjában az ember áll: „amint szenved és dolgozik, vívódik és lelkesedik, örül vagy bánkódik, tétlenkedik vagy cselekszik, előre megy vagy hátrahőköl, egyszóval ahogy éli a maga és a magáéban a mindenki életét.